A Szárnyak Színháza 1990-ben alakult. Mozgásszínházat csinálunk, azaz a színházi aktust, a színházi teret a testi-szellemi jelenlét, a belső koncentráció alapján közelítjük meg. Tréningmunkánkban nagy szerepet játszik a fizikai és lelki erőnlét, állóképesség, a valamint a mozgás-improvizációk. Darabjaink nem történetet mesélnek el, innen nézve meg sem lehet közelíteni őket. Lélekállapotokat, erőtereket, indulatokat, személyes és térbeli viszonyokat mutatnak fel. Mondhatjuk, hogy zenei ihletésűek, rituális jellegűek.
Totális színházi formák, totális emberi, színészi jelenlétet követelnek.
A csoport legfiatalabb tagja 18, a legidősebb 47 éves. E három generációt a közös színházi kutatás szenvedélye fűzi össze, s az a mindennapi tapasztalat, hogy színházcsinálás nélkül szegényebb lenne az életünk.
Munkánk végső célja a belső béke megteremtésére irányul. De említhetjük a japán NO Színház etikai alapelvét is, azt az emberi-színészi szándékot, elhivatást, hogy “szívünket az igazság fokára emeljük.”

“A KIRÁLYNŐ ÜZENETE” mozgásszínházi játék. A süketnéma jelek felhasználásával azt vizsgáljuk, hogy az objektív jel hogyan változhat át szubjektív, csak az adott színészhez kötődő jellé, szimbólummá. Így a jel felmutatása, a jelhez való viszony, a test egész mozgása és maga a süketnéma jel lesz a színpadi jelenlét nyelvének alapja és hordozója.
A darab nem kínál történetet, inkább magatartásokat, s talán egy ősi, elveszett történet cserepeit.
Megjelenik a Királynő és a Királynő Árnyéka is, aztán a törpe és a Dzsiunn, az Ismeretlen Úr – hogy a két bohócba botoljék. Mese és mágia, mégpedig a tér birtoklásáért, s a másik figyelmének birtoklásáért. A kaleidoszkóp átrendeződő képeit s a mozgás szeretete fűzi egybe.