Az előadás két ember kapcsolatát és egymástól való függését elemzi komédián és drámai kétségeken keresztül. Erő és hatalom forog kockán, de végül is mindkét figura egy (azonosíthatatlan) titokzatos veszéllyel találja magát szemben, mely sötétség felől közelít. A bizonytalanság eluralkodik hőseinken…

A Színházi Iskola tanára, Vaskressia Viharova fiatal, tehetséges és ambiciózus bolgár színpadi rendező tele merész ötletekkel, melyeket a modern, az absztrakt és a kísérleti színház területén valósít meg. Az oktatás három éves.

A program négy fő iránya:
(a) Oktatás – Egyedülálló módszertan – “Az ember – a magára hagyatott színész”
(b) Bemutatók – Minden tanév a diákok előadásával zárul. Viharova csoportja játszott Bulgáriában, Magyarországon (1989, 1990, 1992), Olaszországban Urbinoban (1990) – két hetes szeminárium –, Rómában (1990) és egyéb helyeken.
(c) Utcaszínház – A színész – az új valóság képviselője
(d) Történelmi helyek emlékének felélesztése – Olaszországban, egy Urbino melletti lakatlan faluban kísérleteznek egy hasonló olasz csoporttal közösen. Tervek a hasonló ősi bolgár települések felélesztésére.
Szívesen együttműködnek programok kidolgozásában a hasonló külföldi színházi csoportokkal.

Módszertan
A bolgár néptáncos motorikus és ritmikus fegyelmére épül.
…AZ ÖSZTÖNZŐ SZÍNPADI RENDEZŐ és a TÉRÉPÍTÉSZ egyesíti akaratát, hogy lélektanilag és térbelileg árnyalt helyzetet teremtsen a SZÍNHÁZnak nevezett JÁTÉK fő hordozója, a SZÍNÉSZ számára.
Az AKÁRKI-SZÍNÉSZ megrémül a tértől, nem viseli el a szavak konkrétságát, reménytelenség tölti el a tartalom trivialitása láttán – a térben végrehajtható egyetlen lehetséges mozdulatról álmodik. Vágyódik utána, hajszolja és magáévá teszi. Ám meg is öli a vágy e játéka folytán – és még csak be sem ismeri bűnét. Mi több (és ezt sem vallja be soha), mindvégig képtelennek érzi magát arra, hogy e mozdulat igazi lényegével azonosuljon.
A színész kiabál, ellenáll és elutasít, de állandóan visszatér ahhoz, ami éppen elutasított, mivel ez a kifejezés egyedül lehetséges formája. Ezek a csoporton belüli létezésének szabályai. Nem tudja felfedezni önmagát egészen addig, míg mint művészi jellemet, akire az egész agresszió ráhárul, meg nem különböztetik. Azonban éppen ez a joga és igénye, hogy ellenálljon, az, amire építünk. Ez a nagy titok – a cselekvés lényege. Inkább az érzelem megteremtésének, semmint újrateremtésének titka a SZÍNHÁZ-nak nevezet JÁTÉK-ban…
A Színész – Ember önmaga kontextusában.
Az Ember – Színész mint önmaga kontextusa.
Úgy tekint magára, mint egy egyszerű egyesült dinamikus rendszer, amelyben mozdulat és hangzás folyamatosan követi megteremti, kölcsönösen helyettesíti egymást.
T és Leonardo “Harmonikus embere” – Miféle jel tűni fel ebben a mellérendelésben? Az egyéni önképzés az, ami képessé tehet bennünket, hogy fölfedezzük és megalkossunk egy “ESZKÖZT”-t (egy minimális személyes közeget), felébresztve az egyéni önkifejezés igényét. Ezen “ESZKÖZ” segítségével kifejleszthetsz egy új testet és ennek révén egy új dinamikus játékmódot.