“Nem. Nem a műtermében, ennek a
festőnek ugyanis nincs műterme. A konyhában fogott hozzá a munkához,
melynek egyetlen ablaka van. Képzeljük el egy kétszázszor száznegyven
centiméteres vásznat, egy háromszor két négyzetméteres konyhában.
Miután a vásznat nagy nehezen becibálta, akkor látta csak, hogy az
eltakarja az ablakot, a napot. Villanyt gyújtott tehát, és úgy
dolgozott. Igaz, napközben amúgy sem lehetett a konyhában dolgozni. Meg
kellett várnia, amíg mindeni megvacsorázik a házban, este kilenc óra
felé kezdett festeni, s reggel hét óráig festett minden éjjel. A
délelőttöket munkahelyén töltötte – a havi keresete 1700 dinár –,
délután két óra felé trét haza, aludt egyet majd megvacsorázott, és
miután a konyha kiürült, miután a ház elcsendesült, festeni kezdett.
Így ment aez több mint két hónapon át. Közben egyszer sem esett össze,
csak étvágyát vesztette el, lefogyott, szemei karikásak lettek, s
délelőttönként nehezen lehetett szóra bírni. És remegett. Egész
testében. Nemcsak a keze, a hosszú ujjai, remeget minden porcikája. Úgy
remegett, mind egy gyerekkori bartom, miután annak idején kihúztuk a
jég alól, a kenderáztatóból.” […]
DOMONKOS ISTVÁN: Lila zuhanás – részlet