“Amikor először hallottam Platónnak a híres elképzeléséről, hogy a tanulás emlékezés, rosszindulatú viccnek tartottam az egészet. Annál inkább meglepődtem azon, hogy az újszülött már eleve tud úszni, s csak akkor felejti el ezt az adottságot, ha nem gyakorolja. Amikor az ember idősebb korában úszni tanul, nálam tudósabb elmék szerint is eleve adott tudását idézi fel. A mási meggyőző érv, ami Platón roskatagnak tűnő elméletét látszik alátámasztani, a gyermekrajz. Amióta barátom felesége a modern művészet és a gyermekrajzok viszonyáról készült tanulmányt írni, önként vállalt feladatomnak tartom, hogy magam is elgondolkodjam a kérdésről. Chagall-, Klee-, Dubuffet- és Twombly- albumokat lapozgatok, s ezzel párhuzamosan igyekszem különböző korú gyermekek rajzait egymással és a nagymesterek munkáival összemérni. Azt kell tapasztalnom, hogy a gyermek eleve zseniálisan rajzol, minél fiatalabb, annál inkább. Ez annyira nyilvánvaló, hogy mintha egyedül a pedagógusok lennének azok, akik nem veszik észre. Úgy tűnik , éppen ők vállalják magukra azt a kínos feladatot, hogy a kicsikkel elfeledtessék ezt a csodálatos képességet: arra kényszerítik a kis zseniket, hogy a világot olyannak ábrázolják, ahogy a felnőttek egysíkú, mechanikus szeme látja. Világosan nyomon követhető, mennyit romlik egy gyermek látása röpke néhány év alatt az óvodában, de még inkább az iskolában: hogyan vész ki a vonalból a szenvedély, miként válik a szín a dolgok esetleges külső burkává, a rajz pedig tanítóbácsis szentenciák szimpla illusztrációjává. Ilyen helyzetben művész, illetve látni tudó ember csak azokból lehet, akiken nem fog ez az évekig tartó rontás, illetve akikben van annyi erő, hogy felnőtt fejjel is vissza tudjanak emlékezni eredeti tudásukra.”