Bemelegítés indul: Thealter…?
Színtiszta imperializmus.

Imperializmus?! Homályosan bár, de ismerős fogalom. Ha szíveskednél, erről egy kicsit bővebben…
Azt jelenti, hogy egy adott cselekvésformán keresztül leigázod a helyeket és az embereket. Majd ezt a helyzetet megtartod, vagy megpróbálod kiterjeszteni. Ez most a hetedik fesztivál, ami a „kiterjedés állapotában” tart. Néhány ember baráti, és véletlenül ölünkbe hullott vállalkozásaként kezdődött, amikor mindannyian már túl voltunk azon, hogy megcsináljuk azt a színházi csoportot, ami művészeti területen hajtaná végre ezt a fajta leigázást és rabságban tartást. Ebben a váltóévben, 1990-91-ben jött a lehetőség, hogy fesztivált csináljunk. Akkoriban, úgy mondták – még nem volt ilyen általános megnevezés az „alternatív” – legyen alternatívája a Szegedi Szabadtéri Játékoknak.
A felkérők adták a pénzt, s ezzel létrehozták saját konkurenciájukat úgy, hogy ettől a konkurenciától valójában nem kellett tartaniuk. „Ãk” akkoriban egy hatezres, mára négyezres szabadtéri nézőtér, „mi” pedig néhány rom és pince vagyunk.

Melyek ezek a fesztiváli romok és pincék? A Régi Zsinagógát ismerem, ami a színészek és a nézők talán legnépszerűbb helyszíne.
A Régi Zsinagóga egy fantasztikus találmány: maga az üres tér. Amikor a Zsinagógára rátaláltunk, melegkonyha- és tanszerellátó raktár volt. Hamarosan kiderítettük, hogy a hely Szeged városáé, mint birtok és a Szegedi Szabadtéri Játékoké, mint használati jog; majd a miénk, mint valódi használóké. Legalábbis mostanáig így volt.
A Régi Zsinagóga egy olyan tér, amelyhez hasonló helyek a világ számos pontján – ott, ahol a művészi attrakció régebben kiszabadult a zárt és egynemű, csupán meghatározott funkciókra alkalmas kőszínházi terekből – már évtizedekkel ezelőtt izgalmas összművészeti befogadótérként működtek. Mi, a színházi, kicsit a filmes és a képzőművészeti adottságait használtuk ki. Maga a hely, adta magát. Semmi mást nem kellett tennünk, mint ugyanúgy „betörni” és ugyanúgy lakhatóvá tenni a színházak, a közönség és természetesen önmagunk számára. Való igaz, ha ma a fesztivált azonosítják valamivel, akkor elsősorban a Régi Zsinagógával, mint hellyel. De mostanában már azonosítják a Kass Szállóval, a régi Hungáriával is.

Elég változatos és tumultusmentes fesztiválprogramnak nézünk elébe. Milyen előadásokra hívnád fel a figyelmet? Lehet-e a programból egyáltalán valakit/valakiket kiemelni?
Nem szükséges, mert ez úgyis látható lesz, hogy nincs akkora torlódás, ez most egy befogadható fesztivál. Nem harminc-negyven produkció van összezsúfolva hét nap alatt, hanem húsz-huszonkettő. Úgy látom, hogy a magyar csoportok „beklónozódtak” ebbe az alternatív állapotba. Ki így, ki úgy, ki jobban, ki rosszabbul, van aki több, ki kevesebb lehetőséget kap – főleg Budapesten –, hogy dolgozzon. Hiszen Méhes Csabán és Pályi András és barátain kívül nincs vidéki fellépő.
A csoportok többségükben bebetonozódtak, úgy látom, megpróbálnak befelé dolgozni.
Egy finomabb, intimebb, emberibb teret próbálnak megmutatni az előadásaikban. Ehhez vendégszövegeket keresnek, vagy éppenséggel szövegeket írnak. Erre jó példa az Artus és az Andaxínház. Ez utóbbi egy elmegyógyintézetben működő és ott író osztrák-német figura vendégszövegeire épít, Goda pedig maga írta Portréinak a szövegtestét. Eltűntek a csak mozgásra és kortárs táncra építő előadások, legalábbis a mostani kínálatból. Közben a MU Színházban tartott koreográfia esteken azt látom, mintha jönne egy új koreográfusi vonal. Valószínűleg könnyebb a támogathatósága, könnyebb a hely- és térigényét megszervezni és működtetni.
Talán ezért fordultak befelé, és konzervatívabbak a mai 6-7 fős produkciót létrehozó társulatok, mint voltak korábban, és ezzel a mi fesztiválunk is konzervatívabb fesztivál lett, mint volt két-három évvel ezelőtt. Kevesebb meglepetés ér bennünket itthon. Külföld pedig valahogy elérhetetlenül messze lett számunkra, ami azt is jelenti, hogy az imperializmusnak bőven volt határa, nem tudtunk úgy terjeszkedni, ahogy kellene. A Thealteren arra vagyok kíváncsi, hogy ami visszajön az Acheból, az orosz társulatból, valami hasonlóan frenetikus dolog lesz-e, mint korábban, és arra, hogy ami visszajön az amerikaiakból, ki tud-e lépni a számunkra kissé távoli, idegen, és a mi problematikáinkkal nem nagyon érintkező dolgok köréből. Az amerikai színházak, úgy láttam, sokkal inkább a dolgok formájával, a kimondhatósággal vagy a kimondhatónak a problematikájával foglalkoznak, melyekhez nagyon gyorsan megtalálják a megfelelő paneleket, és ezeket mutatják meg. Kíváncsi vagyok, hogy ez igazolódik-e az amerikaiak előadásaiban. Nálunk ennél valamivel bonyolultabban működnek a dolgok, ám lehet, hogy csak az én agyam ilyen. Nem tudom, hogy valóban így van-e, de semmiképpen sem esztétikai ítéletként mondtam. Természetesen lesz táncszínházi produkció is, amely Szegeden tartja magyarországi bemutatóját. Lesz a Metanoia különítmény előadása, ahol azt hiszem, mindaz megvalósul egy színházi térben és egy csoporton belül, ami a befelé forduló művészemberek és színházcsinálók esetében megvalósulhat. Elértek egy maximális nullpontra, az egész civil életterüket, és civil működésüket arra a színházi előadásra állították át, amit majd 12-szer vagy 14-szer látni lehet. Ami hatásunkat nem abban áll, ahogy itt évről-évre működnek ezek a csoportok, hanem abban, hogy nyitottak egymás felé. Nyitottak arra, hogy egymással dolgozzanak, ami gyakran kényszer is.

Mit vársz az idei fesztiváltól?
Amit szoktam. Ugyanaz az éhséget vagy ürességet, amit évekkel ezelőtt éreztem. Ha várok valamit, akkor azt, hogy ez az éhség, amivel ez az egész elkezdődött, újra feltámadjon bennem. Ha nem, az sem baj, mert akkor csak nézem a körülöttünk szorgosan dolgozó 40-50 embert, és az előadásokat látogató 4-5-600 embert, és elmondhatom, hogy jóllaktam.
Kirner