Színházi esemény-e, ha valaki mezítláb végigmegy egy dobogón? Ha olyan intim térben helyezik el, ahol a nézők szorosan körülülik a három játszót, aki minden akciót nagy koncentrációval hajt végre, akkor igen. Látom, ahogy a csontok mozdulnak a lábfejben. Látom a szemek rezdülését. Látom a pohár falán a néhány cseppnyi maradék italt. Mikroszínház, nagyítólencse alatti játék. A téma egy ember élete. Nagyon sok. Nagyon kevés. Trold Vekdrael lovag egyszerű, igaz, őszinte élete, az ő szeretett női körében, halálával bevégezve. Címnek hosszú, de mint egy előadás teljes tartalmának összefoglalása rövid. A lovaggal (Pintér Béla) nem történik semmi különös, a szeretett nők is csak ketten vannak: anya és feleség. Mindkettő Balogh Margit. Az aranyra festett arcú Király Anita meg a gondviselés, valamiféle angyal vagy isten, aki celebrálja az életet: old és köt, a kliens halálával aztán rendberakja a felszerelést (köldökzsinórvágó baltát, szerelmi bájitalt, házasságkötő pávatollat, halált hozó bárdot stb.), és várja a következőt.
A lovag megszületik, anyjától elszakadva útra kel, rátalál szerelmére, megházasodik és meghal. Sehol semmi konfliktus: „egyszerű, igaz, őszinte”. Keleti világszemlélet. Itt nincs nyugati okoskodás, rafinált magyarázkodás, csavaros mögöttes. Minden az ami, vagy egy kicsit több: egyszerű, áttekinthető szimbolika. Keleti színház. No lám, a fanyar-groteszk látásmódjáról ismert, a Csehovot zanzásító, a családi veszekedéseket, a színházcsinálás gyötrelmeit megszínházasító Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés (névnek hosszú, de mint meghatározás rövid) Felhőfi Kiss László vezényletével igazi szertartásszínházat csinál. Komolyan, nem viccelek. Ãk sem. Van ugyan egy kínos polaroid fényképezés, amit nem értek. Csak megzavar, nem ellenpontoz, különben is színházi közhely. Amúgy tisztelettel bánnak a keleti színházi hagyományokkal: arcfestés, stilizált mozgások. Nem japánkodják el a dolgot, semleges, mégis keleti jellegű színpadi világot teremtenek.
Vállalják az ajándékba kapott műfajmeghatározást: gyönyörű grúz opera. Nekem nem jutna eszembe, de lehet. Az egyszerűség, tisztaság kedvéért eltekintenek a szövegtől, az egy-két magyar szót is magába rejtő halandzsanyelv jellege meghatározhatatlan. Mindenesetre jól énekelhető. A saját gyártmányú szövegekhez úgy veszik kölcsön a dallamot, jobbára népdalokból, de mégsem etno az ügy. Pekingi opera? Nem tudom, de határozottan működőképes. Pintér Béláról meg kiderült, hogy nagyon megy neki az éneklés, mindenféléket tud a torkával.
Ahogy a hangzás, úgy a látványvilág is „grúz”. Nincsenek konkrét mintái, sosemlátott, mégis valamitől keleties. Nádasi Tímea jól sikerült ruhái nem imitálnak népviseletet, növényi indákként kígyózó vastag fonalak hálózzák be és tartják össze a határozott színvilágú, de nem tolakodó ruhadarabokat. A mesebeli öltözékek segítenek a színészeknek magabiztosan birtokolni a teret. Ez jellemző az előadásmódra: biztosan és szerényen. Az egész játék szerényen csak ötven percig tart, pedig lehetne nyugodtan nem is annyira bővíteni, mint inkább mélyíteni a jeleneteket, anélkül, hogy öncélú lilasággá fajulnának. És lehetne bátrabban kockáztatni a mozgások, akciók esetében is. Az intenzitás soha nincs kárára az egyszerűségnek, igazságnak, őszinteségnek.