Az utóbbi két-három évben reneszánszát éli, legfőképpen a film-, de a színházi világban is az ember szexuson keresztül direkten megragadható intim világának és önazonosságának a kifejezése. A látszólag nemekre bontott, de valójában homogén módon viselkedő voyeur nemiség (előadó)művészeti - színpadi környezetbe való integrálása is a hagyományos módon működő kultúra reakciója a nyolc évtizede működő avantgárd performanszok szabadságélményére. Ezek a látszólag radikális előadások, mint most legutóbb Zsótér Sándornak a Szegedi Nemzeti Színház számára készült III Richárd megkoronázása rendezése is a Régi Zsinagógában csupán a mai szöveges, hagyományos dialógusokkal, szituációs kohézióval, a tanult színészi játékkal dolgozó színház problémáját mutatják meg: a volt tabu, a szubkulturális ellentéteket szülő szexuális aberrációk megjelenítése is csak a klasszikus alapokon működő színház régi drámaiságát akarja visszahozni azzal, hogy a meleg ízű biszex embert, mint vívódó lényt használja fel arra, hogy érzékivé tegyen egy elavult előadó-művészeti formát, amely felvonásaival, szcenikai megoldásaival, a kötelező tapssal és más rituális elemeivel is csak a szórakoztatást szolgálja. Zsótér darabja azokat a kékharisnyákat, és mondjuk férfi megfelelőiket, a zöldnadrágosokat elégíti ki, akiknek önismerete megállt a macsó buzulásnál és a valójában férfi módra élvező, pornófilmekben játszadozó nők leszbikus aktusainál. A dörgedelmes, drámai konfliktusokról üvöltöző monológok és csinált dialógusok mögé szorult főleg férfi, de azért férfi-nő aktus-párharcok maníros jelzésszerűségükkel, maszkok és díszletek mögé bújtatott hamis prüdériájával unalmas szoftpornó-előadást hoznak létre, ahol a néző sem lehet más, mint kukkoló Onán a Zsinagógában. A három órás peep-showban az első percek befejezetlen orgazmusai után a csak megfigyelői pozícióihoz visszaidegenített néző már nem kíváncsi a megkoronázandó Richárd „ízig-vérig modern figurá”-jára, aki „az ember belső és külső szabadságának határait próbálgatja”, mert nem kap mást, mint a kultúrtörténeti konszenzusban a shakespeare-i kliséket felhasználó, a szokásos jelképekkel nehezített fétis-pornót, amelyben leginkább csak az számít, hogy a vért vagy esetenként a terhes női has belső falát illetve a Richárd és Erzsébet közös gyermekét kívánó méhlepényt jelentő (azért a darabban szimbolikus úszásra is alkalmas), megfelelő világítással bordélyvörös gumimatracok ott legyenek, vagy éppen az, hogy a frigyszekrényben (Jahve neve alatt) a német (szintén gumi) pornófilmekben használt, a rafinált élvezeteket takaró esőkabátot viselő Bourchier bíboros korbácsolja-e önmagát vagy sem. Fontos az is, ki hogyan árulja az ánuszát, univerzális nemi szervét, azaz mennyire jól koreografált a csípőmozgása és beszédes a segge, az a testrésze, amelyet ugye az ördögtől kaptunk; mert bizony az isteni szentélyből induló kiáramlás, amelyet a szentháromság betongyűrűi változtatnak földi fénnyé a gumimatracok fölött, és a szép akusztikus zajjal rendelkező égi fémrács alatt az angyali légiókban a bukottnál végződik, az emberek között pedig az állatnál. Sajnos, ezeknek a jelképeknek és metaforáknak az egyvelege valóban állatnak, és nem poétikus állatnak mutatja az embert, akinek állítólag alkotója helyett is – ahogy ez akár egy jó Hans Henny Jahnn „expresszionista drámában” történhetne –, teremtményi tudatában levésének, folytonos érzelmi árapályokban mozgó szexuális azonosságkeresésének és önreprodukciójának ismeretében, valamint a végtelenségig halmozható (mindig eredendővé visszaminősülő) bűneiben vívódnia kellene. Sőt, kezét a viharos tájban szétfolyóvá torzuló arcára nyomva üvöltenie vissza a lelkéhez, ahol csak szorongást talál, s valami furcsa viszonyt, mondjuk a farka és a földön általa bírható hatalom között. Hans Henny Jahnn azért tényleg nagyon izgalmas író volt. Horváth Lajos Ottó pedig valóban szuggesztív tanult színész. A menny - föld - pokol horizontális és vertikális színpadot összefogó, kétszintes, keretül szolgáló, szabadságkorlátozó fémkonstrukció is lenyűgöző. A III. Richard megkoronázása című dráma pedig a Hoppá, élünk! antológiabeli magyar közlése óta, úgy látszik, (her)élünkre változott.

III Richárd megkoronázása. Ezt a darabot fanyalogva értékelte több színházbúvár. Mivel azonban ez itt nem kritika, hanem képaláírás, maradjunk a tényeknél. Tegnap negyedszer ment a régi Zsinagógában a Szegedi Nemzeti Színház produkciója. Zsótér Sándor rendezése az erotomániát célozta, Ambrus Mária kétszintes díszlete a grandiózus látványt adta. Bár a szegedi Nemzeti nem független színház, maga a produkció a másságról beszél. Hans Henny Jahnn darabja mégsem ezért, hanem a jól ismert „technikai okok” miatt került a fesztivál programjába. A szexus megkoronázását legközelebb (talán) szeptemberben láthatjuk ugyanezen a helyszínen. Képünkön Kuna Károly (Richárd) éppen Tímár Évát (Erzsébet) csábítja.