Baráth Ferenc plakátjain megtörténik az átváltozás, mintegy az előadás „előlege”, hogy „mindent lehet”, vagy majdnem, hogy csak azzal a tétellel, és azon az áron érdemes. Hogy az állat ember és emberállat. Hogy lesz - legyen - egy harmadik, mely lényszerű és szárnya van és úszóhólyagjai vannak és ragadozó, esetleg szelíd, de inkább ritkán.
Baráth Ferenc plakátjain nincs előleg a színházból, pontosabban magából a majd-történő előadásból. Van viszont esszencia a térből, amely éppúgy utca és otthon, hivatal és szabadidőpark, villamosmegálló és kávéház, börtön és temető, ördög és pokol, mint színpad. A folt és a felület a maga grandiózus és sokszor egynemű színeivel pedig csapda. Rejti a vonalat, befogja a szájat mindaddig, míg nem robban az alak.
Baráth Ferenc plakátjain az alak kötelező, és ha el is tűnne a történelem szövedéke és a zárt drámai szövegek terében, fölfeslik akkor amott, ahol csak a tenger vagy a levegőég az úr. Vagy maga a háttér, a vér és azúr. Hogy groteszk volna és poén? Hogy a magakellető meghökkentés és a műnyomott varázslás olcsó portékával kecsegtetne? Vegyünk egy példát, nem mintha boltban árulnák.
Baráth Ferenc egyik plakátján ábrázol egy Bayer aszpirint. A Tolnai-szöveg kelti a gyanút - a címe is ez -, hogy most nem lehet truvájkodni. S, íme. A tabletta a színésznő-idol nyelvhegyén egyensúlyoz. A monumentális, sötétbe tűnő vagy sötétből fölbukkanó nőfej/fejnő - egész plakátot rajzoló nagysága kicsi ellentettjeként a hófehér pasztilla. A szájban, egy égitestnyi hely, pontosan ott, ahol még megnyerhető vagy végleg elveszíthető. Mert, merre gurul?
Baráth Ferenc plakátjain, a szegedi Kamaraszínházban - akad 1 kakas, 1 oroszlán, 2 macska, 6 madár, 3 hal, 1 zebra, 1 tigris, 2 patkány, 1 párduc, 2 sárkány, 5 férfi és 9 nő. Ha jól számoltam, s ha hagytam is a többi testet számolatlanul.
Baráth Ferenc színpadán a test beszél.
S a lélek jelben áll.