Mellettem a délvidéki avantgárd, az öreg performansz-róka már hegyezi a tollát, ez igen, ez valódi pörformansz, nemcsak színház. Lehet, hogy reménytelen vagyok, de nem látom be, miért lenne két különböző minőség a kettő. Nem hiszek benne, hogy a kísérletezés, az újítás önmagában érték lenne. Tudom, hogy nem vagyok valami eredeti, de én a hatásban hiszek.
Kint ülünk, sokat kell várni. A szélrohamoktól időnként akácszirom eső. Aztán névsorolvasás, mindenkiről portré készül az előadáshoz. Kedves, hogy számon tartanak, de szívesen venném, ha megmaradna a passzivitás lehetősége is. Olyan nyomasztó az egész, mint mikor oltásra vártunk az iskolában, tudom, hogy nem fog fájni, de jó lenne megúszni valahogy. Aztán már bent vagyunk, előadás még mindig nem lesz, de borral kínálnak. Ezt már jobban szeretem, mint a kényszerfényképezést. A szervezők és a társulat gondterhelten guggolnak körül egy szétberhelt számítógépet, kétórás csúszást sikerül produkálni, de a közönség jól érzi magát. Ami történt velünk közösen, hogy szituációt éltünk át, azzal nehezen konkurálhat az összművészeti masinéria minden csodája. Steril marad a színpadi esemény, ha nincs helyzet.
Hogy mi a helyzet? Azt nem tudom, de szokott lenni. Ma éjjel sem fog senki elméleti csőbe húzni, úgyis kitérek a válasz elől. Szóval arra gondolok, hogy nem szokásom a puszta trüvájtól elájulni. Van nektek számítógép? Na és, legalább majd ti is szívtok vele, mint mi az újságnál. Viszont ha a több négyzetméteres kivetítőn széjjelszabdalják a nevemet meg az arcomat, nemkülönben a szomszédomét és mindenkiét, akkor már az nekem színház, mert érnek valamit.
Attól sem ver gyorsabban a szívem, ha egy festő lefesti az előadást, mire vége lesz. Mert, ugye, az egyik műalkotás a másik műalkotás modellje ugye, és közben annak a részévé is válik emez ugye. Na, hát egy ilyen disszertációs téma miatt én nem ülök végig egy ilyen furcsaságot egy szép nyári estén, ennél jobb dolgom is van. Megfog viszont, ha látom, hogy a festő valóban egy hullámhosszra kerül a színészekkel. Érdekel az a kisebbfajta csoda, hogy valami rejtélyes módon tényleg köze lesz a festékfoltoknak az előadás egyéb részeihez. Legalábbis így érzem.
Jó szöveg az, hogy a véletlen dramaturgiája: a jelenetek sorrendje esetleges, minden előadás egyedi. Viszont az átlag néző csak egyszer néz meg egy előadást, ezért az egyetlen ember, akinek tényleg fontos a sorrend, az Pintér Béla, aki az egyik jelenetben pelenkára vetkőzik, és így folytatja tovább. Ezt minél előbb szeretné, tekintve, hogy nagyon meleg a vadbarokk jelmez. Ha jelent valamit az, hogy dramaturgia, akkor éppen azt jelenti, hogy nem véletlen, legalábbis úgy látszik, hogy nem az. Hogy minden(ki)nek köze van minden(ki)hez. Az Artus azt játssza, hogy hatalmas arzenált halmoz fel, majd maga is kíváncsian várja, hogy mi sül ki ebből. Többnyire a társművészetek békés egymás mellett élése a színpadon, minden izzás nélkül. Onnantól köti le az embert, ha tétje van a játéknak, és van bármi kis blőd szituáció, amit nem pótolhat semmi lelemény és akármilyen szuggesztív látványvilág sem. Ezekért a pillanataiért érdemes végigülni az előadást. A maga steril pompájában tetszelgő impotens művészet éppúgy nem érdekel, mint az előadás szövegeinek dilettáns gimnazistalírája, hogy Istennek képzelem magam, meg ilyenek. Akkor már inkább kint az udvaron, akácszirom esőben.