Jay Scheib az Amerikai Színházi Intézet művészeti igazgatója. Állami támogatás nélkül állít színpadra évente három-négy darabot, melyek közül legalább egy-kettőnek ő maga a szerzője. Minneapolis-ban olyan szerencsés helyzetben voltak, hogy sikerült egy helyet találniuk, ahol semmiért sem kellett fizetni. Ősszel pedig a társulat New Yorkba költözik, ahol Scheib szeretné elkezdeni külföldi társulatok vendégszerepeltetését.
Az Egyesült Államokban nincsenek alternatív színházi fesztiválok. Akadnak persze kisebb szervezetek, amelyek alkalmanként meghívnak előadókat, New Yorkban is van egy-két hely. Az utóbbi időben nagyon sok a japán társulat: butoh táncosok, például. Japán közismerten nagy hangsúlyt fektet a kultúra támogatására. Ha bárhova meghívnak egy japán társulatot, akkor az állam az utolsó centig mindent kifizet, mert büszkék a kultúrájukra, és szeretnék, hogy az a világ minden tájára eljusson.
Az Államokban létezik az úgynevezett „perem-fesztivál”. Úgy kezdődött, hogy az angliai edinbourgh-i színházi fesztiválra sok amerikai társulat nem tudott eljutni. Fogták magukat, és szerveztek egy külön fesztivált. Ez a fesztivál 15 városban zajlik az Államokban és Kanadában, és a fellépő színházak nem is nevezhetőek igazán kísérletinek. Nevezési díjat kell fizetni, ami 300 és 500 dollár között mozog, ennek fejében 6-7-szer léphetsz fel. A társulatok magukat reklámozzák. Iszonyú nagy tülekedés megy a fellépők között azért, hogy rávegyék az embereket arra, jöjjenek el megnézni az előadást, hiszen csak a jegyárból tudják az ott tartózkodásuk költségeit fedezni. Ezek nagyon elkeserítő dolgok.

Scheib 1992-ben járt először Magyarországon és nagyszerű dolgokat tapasztalt. Számtalan olyan kis társulattal találkozott, akik minden idejüket a színháznak szentelték. A kis közönség és a szűkös lehetőségek ellenére mindig elő tudták teremteni a működési feltételeket. Ez mintha mostanában megváltozott volna, talán kifogytak a források, megszűntek a támogatók.
Magyarországon mintha fénysebességgel változott volna meg a kép. Olyan nagyvállalatokkal találkozom most, akiknek évekkel ezelőtt még a nyomát sem láttam. Közben a kultúra nagyon súlyos anyagi problémákkal küzd.

Scheib a 8O-as évek vége felé kezdett el alternatív színházzal foglalkozni. Az Egyesült Államokban azokban az években az állami támogatások 75 %-át lefaragták. Megváltozott a kultúrához való hozzáállás. Befektetői szempontok kezdtek érvényesülni. Márpedig itt a haszon nem kézzelfogható, csak látens módon jelentkezhet, nem lehet előre kiszámítani mennyi tőkét lehet majd visszaforgatni.
Egy formabontó színházi darab mindig megdöbbentő. Ismert jelenség, amikor egy társadalom kulturális életébe belopakodó szokatlan dolog megijeszti az embereket, zavarba ejti az egyént. Néha ez egészen kellemetlen is lehet. De mint minden modern dolog, idővel kifutja magát, megtalálja a helyét, és formát ölt a hétköznapokban.

Scheib szerint, ha nem adják meg az esélyt az alternatív színházaknak, akkor pangás áll be. A nagy színházak újra és újra feldolgozzák a jól ismert darabokat. Megbízható, biztos befutó darabokat állítanak színpadra, hatékony reklámhadjárattal. A közönség garantált. Semmi nem készteti a nagy színházakat arra, hogy új elemekkel kísérletezzenek, felfrissítsék a formákat.
Ha csak a MASZK-fesztivál programját nézem, azon is az tükröződik, hogy nem sikerült akkora támogatást szerezniük, mint korábban. Tudom, hogy már évek óta szeretnék megkapni a Régi Zsinagógát. Amikor itt voltam, engem is megkértek, hogy támogassam ezt az ügyet. 1997-ben, hat évvel később még mindig ugyanott tart az ügy. Nagyon kíváncsi leszek arra, hogy amikor később megint visszatérek Magyarországra, így állnak-e még a dolgok. Nagyon rosszul esik ezt látni. Ha lekényszerítenek a föld alá, akkor ott kell tovább dolgozni, egyre lejjebb és lejjebb, a mélyben.