A Picaro előadásáról, szerkezet, szimbolika szempontjából jó terjedelmes elemzést lehetne írni. Bőven értekezni jelentésekről és változásaikról. Ettől megkímélem magunkat, hiszen éppen az a jó az Emberfordulóban, hogy nincs rászorulva ilyesmire, önmagáért beszél. Szakképzettség nélkül élvezhető. Van ugyan benne utalás és misztika rogyásig, de ez csak háttér, itt egy autonóm színpadi világ megteremtése a lényeg.
Az előbeszéd akár el is hagyható. Szellemeskedés az ezredfordulót köszöntő fordulóművészről, aki már nem is forgott és a színészbarátai azt látták rajta, hogy ő mit látott. Ez idáig mindegy is. A világ teremtését látta. Mindössze erről szól Bereczky Péter írása-rendezése: a világ teremtéséről. Erre sokan gondolhatják, hogy ritka méretes lilaködösködés, mindentől elrugaszkodás lehet ez. De tévednek. Mondom, szakképzettség nélkül is fogyasztható, nem kell hozzá filozófia szakos diploma. Darab a világ teremtéséről, arról, hogyan van berendezve. Darab egy színpadi világ berendezéséről, arról, hogyan kell az ilyesmit teremteni. Szimbólumdzsungel, ahol mégsem lehet eltévedni, mert közben minden dolog önmaga, saját valóságos létével egyenlő.
Számok egymásból levezetve, misztikus jelentésekkel ellátva. Egytől hétig szaporodnak és berendeződik a világ. Mondjuk a Bibliában hatnapos teremtés szerepel, de ez egy ilyen túlórázós hét. Meg az is lehet, hogy Isten az első napon pihent. Fény és sötétség, anyag és hiány, fehér és fekete, férfi és nő, levegő és víz. Jin-jang színház, fölösleges hókuszpókusz nélkül. A legtutibb sztorikból sem sikerül mindig színházat csinálni, itt most a princípiumokból (így mondják ugye?) is sikerült. Ontologikus, metafizikai színház, állapíthatnám meg, de eszemben sincs. Nagyon is hogy emberekről van szó, mindannyiunkról. Kezdetben van a fény, a fehérség. De hogy életre keljen, ahhoz lelkesedés szükségeltetik, lelkesedő angyal. Hogy illusztrálja, mi a fény, meggyújt egy gyufát. Mondja, hogy így szokták a színházban. Tényleg, nem is lehet másképp, nem a fényt gyújtják meg, hanem egy gyufát.
Önmagában a hiány, a feketeség nem tudna színpadon megjelenni, leoltják a lámpát, azt mi van? Ha viszont van egy másnaposan ébredő, kételkedő értelmiségi kávés cigarettás elmélkedését hallom arról, hogy van-e a nincs és fordítva, akkor mindjárt tudom, hány óra van. Sorban érkezik hét szereplő a színre, egy-egy jellegzetes magatartás képviselője. Mindenki megváltoztatja érkezésével a bent uralkodó emberközi viszonyokat és közben hoz magával valami új alkatrészt a világhoz. A fekete-fehér világba megérkezik az első szín: egy üveg vörösbor. A negyedik ember hozza, közösség keletkezett, amely már körül tudja ülni az asztalt, borozhat, alkoholosan filozofálhat és danászhat. Ötödiknek jön az első nő, érkezése átrendezi a világot, márhogy filozófiai szinten. És felforgatja a négy férfi világát is, ostoba, násztáncot járó, kellemkedő madarakká válnak, pedig előtte már megoldották az egészet, hiszen közösen meghatározták a négy alapkérdést, minden-ség lényegét. De az egész jelentéktelen lesz, mert felbukkan ez a pirosruhás maca.
Rengeteg apró megfigyelés bájjal ábrázolva, hogy milyenek is vagyunk mi. Ez hozza személyes közelbe az elvontságot: profán szituációk, humor. Kis lírai szárnyalás, aztán egy sláger a háttérben időnként felderengő tangóharmonikástól. Pontos adagolás a titka mindennek. Néha elvétik, és az okozott döccenés döbbent rá, milyen jól csinálták odáig. Még Madách Imre is büszke lenne Bereczkyre, ha tudná, hogy követője milyen univerzális művet alkotott, az egész világot kívánja színházba venni. Nem dírrel-dúrral, hanem teátrális érzékkel, ravaszul. Mennyi okosakat összebeszélhetünk az idő viszonylagosságáról, de tudunk-e annál többet mondani, mint egy rafinált találmány az Emberfordulóban. A falon óriási képeskönyv, lehet lapozgatni, de közben ablak is. Többedszer is meglep vele, hogy szétnyílik a közepén, a gerincénél képeskönyvnek, amelyben egyébként az előadás menete van emblémákkal ábrázolva. Hol párhuzamosan kerül elő a színpadi történéssel a megfelelő ábra, hol emlékeznek a segítségével, hol meg előrekukkantanak a jövőbe. De ha így elmagyarázom, már nem is olyan érdekes, mint ott helyben, játékosan.
Mindennek a számbavételére valami humoros ötlet által kerül sor. Hirtelen nem is tudnék olyan alap dolgot, ami kimaradt. Teljes a leltár. Felépül egy világ, aztán szertefoszlik. Közben eljátszanak velem mint nézővel. Szimbolikus jelentéssel ruházzák fel a színpadon megjelenő konkrét dolgokat, aztán változtatnak a kódon, ha már túl egyértelmű minden.