Az idei Mediawave díjnyertes alkotása a hangok, a mozdulatok, a pillanat-képek filmje. Arcra arc, kézre kéz, neszre nesz, napra éj. A cirkuszi kerék csak forog, forog, árnykörében elliptoid alakú mozgást vetít.
Mi fér bele egy pillanatba? Minden. A sivatagban ég a tűz. Beduinok őrzik, fújják, ne aludjon el. Füstje lassan beleúszik a reflektorfénybe, melyben a kerék még mindig magányosan rója köreit. Egy másik tűz mellett a balerina és az akrobata, ujjaik egymás nyakán, az őserdők hangjait utánozzák, melyet lassan elnyom sivatagi éjszaka. A beduinok körbetáncolják a tüzet. A reggel parázsra virrad. Egy beduin az álmairól mesél, különös kiáltásokat hall a feketeségben.
A sivatagban minden másképp szól. Mintha lábosból kiömlő víz zubogása lett volna az első hang. Halkan kaparásszák a fából készült kanalak a tál falát. A dobolás soha nem ér véget. Így jön világra a kis teve, miközben a cirkuszi sátrat lebontják. A kis teve nehezen lábra áll, míg a cirkuszi teherautó lassan kievickél a sártengerből. Az út szélén a balerina és az akrobata szorosan egymáshoz simulva táncol. Egy afrikai fennsíkon két férfi sziluettje: kezük újra és újra összeér, hogy újra és újra szétváljon. Légy kapaszkodik a rohanó vonatfülke ablakán, az öregembert lassan elaltatja a kerekek kattogó zaja. Egy beduin férfi lehunyja szemét, miközben tarkóján csattog az olló és göndör fürtök hullanak a homokba. Mindez egy pillanatban, a pillanat centrumában. Utaznak a pillanatok a sivatagi szélben, a belga szemerkélő esőben. Kísérik a vándorokat: a beduin törzset, a cirkuszt és az öregembert. Együtt róják Nap körüli pályájukat. A pillanat közepén léteznek, éjt nappallá téve forognak egymás körül, mint egy gömb felületén a körök. Az öregember fejében egy vers ismétli önmagát az időről, ami nincs, mert ami volt az van, ami van az lesz, mert már van, volt és lesz.