Egy design-, pontosabban egy plakátkiállítást megnyitni könnyű – illetve: nem is kell. Nem is kell megnyitni. Mert nem kell kinyitni- kibogozni, kibányászni a bensejét: kívül van, künn hordja, mutatja titkát. Valóban abszurd kintorna lenne kicsomagolni az ambalage-t.
És mégis.
Többszörösen nehéz helyzetben, különös csapdában találtam magam. Ugyanis megszoktam, csapdába esem, vagy úgy teszek – és azután valahogy megpróbálok kikecmeregni, kiszabadulni. De most itt, a designnál-plakátnál, mondom, nincs csapda, kvázi mélység.
Danilo Ki‰ két fajta designt különböztet meg: egy elitistát, tehát radikálisat – amely az absztrakt festészettel, a geometrizmussal, a szuprematizmussal, a tiszta művészettel rokon --, valamint egy praktikusat, átlagosat, szolidat.
„A szék ideális kivitelezésben” -- mondja – „utópikus modellé lesz, tiszta geometria, konstruktivista forma, két ideális felület, két tiszta lap. Viszont a célszerű, az alkalmazott ellenáll és a görbére hivatkozik (a megvetett barokk elemére, ami rendetlenséget, anarchiát visz be), a nehézkedésre, a testiségre, az ember egyáltalán nem ideális méreteire”.
Baráth munkáit kétségtelen, hogy az első csoportba kell sorolnunk: tiszták, ideálisak, radikálisak. Ám ez a radikalizmus, különösmód, mindig a minőség radikalizmusa. Tiszta formái (a geometrizmus és a metafizikus festészet, Magritte, Escher határán) titokzatosmód mindig megtalálják anyagukat. Istenem, milyen súlyos is Malevics keresztje!
Az egyik titka kétségtelenül az, hogy mintha sok feketéjével egyfajta kispéldányú grafikát céloz meg, egyfajta nigrumot – amely végső soron ismét csak Malevics nigruma. Tehát nem hagyja, hogy a plakátpapír semmissé hártyásodjon, nyúljon, mint a rétestészta. Mindig fontos lap marad.
Színházplakátot csinál. Amely már eleve nem kényszeríti túl nagy példányszámra. És a színházon belül is egy kisebbségi – egy radikális csoporthoz kötődik. Azt hirdeti. Azt csinálja.
Talán ez az igazi titka. Hogy ő csinálja a színházat. Ő maga. Nem az előadásokra emlékszem, hanem az ő plakátjaira. Még a saját esetemben is. A Bayer aspirin az: a Baráth plakátja. És aztán a Ladiké, és a Jancsóé. Illetve az enyém. De persze úgy, hogy a Jancsó, a Ladik... És én is persze: a rezge kanizsai gyerek, aki ott térdepel a kislányok – elsőáldozók? angyalok? -- között az oltár előtt és kinyújtja a nyelvét. Nem nagyon nyújtja ki, hiszen nem nyújthat nyelvet az Istenre, csak az Isten felé, elé, csak az Isten szűz testét kérve, hogy aztán a pap mindig tiszta kezével ráhelyezze az ostyát. De közben félreles, s látja, hogy a mellette térdeplő kislány – elsőáldozó? angyal? -- egészen kinyújtja a nyelvét – milyen hosszú a nyelve! borzalom! -- szinte rányújtotta, akárha csúfolná, az Istenre...
Baráth akkor jelentkezett Színházával, amikor Pilinszky felfedezi magának Simone Weillt és Wilsont.
Simone Weill: „A mozdulatlan színház egyedül szép színház.”
Pilinszky: „A színpadi sűrítettséget, ami szükségszerűen az idő összevonását jelenti, Wilsonék minden eddiginél szorosabbra vonják. A szereplők ugyanakkor nagyon lassan, mintegy álomidőben, mintegy a sűrűség közegellenállásában mozognak...”
Milyen lesz az új színház, kérdezi egy másik szövegében Pilinszky?
„Ismét szép - mondja -, ahogy a misék csendes mozgása képes egyedül felidézni az egykori véres eseményt.”
Ahogy Wilson és Weill megállítja a spektakulumot, úgy állítja, sűríti – szépíti meg Baráth is. Az ő esetében tehát nem színházplakátról kell beszélnünk. Hanem a plakátról, a plakát anyagáról-metafórájáról – teréről, mint színházról. Mozdulatlan spektakulumról. (Malraux használja ezt a kifejezést de Latur története kapcsán.).
A kiállítás megnyitásakor legfeljebb azt mondhatnánk: az előadás kezdetét vette. Valójában már áll. Állnak Baráth plakátjain a történések...
Befejezésül visszatérnék Ki‰ felosztásához, amelyet egy megdöbbentő definícióval zár. Igen Ki‰ megadja a formatervezés definícióját. Azt mondja: „Dizajn je Dasein.” A Design: Dasein.
Megdöbbentő, mert az egész modern filozófia központi kérdéséről van szó, az egész modern filozófia a Daseinra: a Létre, az Emberre – a jelenvaló létre kérdez.
„Ezért a jelenvalólét megnevezés” – mondja Heidegger a Lét és Időben „amellyel a létezőt jelöljük, nem a mibenlétet fejezi ki – mint az asztal, a ház, vagy a fa-, hanem a létet”.
A világban-benne-létről beszél, a világnál-lét-ről...
Tehát Baráth plakátjai nem a mibenlétet mutatják, nem azt, miben van, nem az ambalage-t, hanem: létét. Nem formatervező. Nem csomagoló. Nem a versenyautók és az uniformisok design-őre, hanem a Dasein őre. Annak az álló spektakulumnak, amit jobb híjján színháznak nevezünk. Pilinszky pedig misének.
Különös, hogy Kanizsán az utóbbi években ketten is megcsinálták ezt a színházat: Baráthal szinte egy időben, Nagy József is. Örülök, hogy Szeged mindkettőjüket magáénak vallja. És ez végső soron természetes is, hiszen mi Kanizsáról, erről sokszor írtam, tiszta időben, látni véltük a szegedi Fogadalmi templom tornyát... Igen, mi sem természetesebb annál, mint hogy a szegediek látják Baráth és Nagy művészetét.

A fenti szöveg a kiállitásmegnyitón hangzott el, 1997. július 29-én, a szegedi Kamaraszínházban.