A fák szürkületbe bújtak a vízparton. Az álmos ablakú házak barnán ásítanak, az antik oszlopok csonkjain végigkúszott a buja barokk teljes botanikája. Nagymama század eleji szobáinak megfakult képei, az olcsó boldogság művészetének kellékei nyüzsögnek a háttérben, miközben Greenaway-filmek lehelete árad... de vigyázat, az oszlopok papírból vannak, a barna bokrok között ábrándozó kisasszonyok helyett egy krokodil háta villan, fönt egy polip terjeszti szét nyálkás csápjait. Az ólomszínű híd alá hatalmas baba mászik – még látni a fenekét és a fütyijét, mielőtt végleg eltűnik az „elveszett gyermekek városában”. A század eleji giccs multiplex boldogságideálja lassan rémálommá változik: a szobában életre kel a háromfejű bontott tyúk, az ókori szentélyben egy aránytalanul nagy, embrióforma játékbaba ül vízzel telt üvegben. Egy pillanatra Witkin torz emberfotói jutnak eszünkbe, de ezeknek a képeknek nem a borzalom a fő mozgatórugója. „Amikor hajnalban az utcákon sétálok, minden olyan makettszerű. Még az emberek is.”
Kovács Melinda csendéletei feltűnést keltettek a magyar fotósvilágban. Módszere: a barokkos festmények előtti teret állattetemekkel, porcelánfigurákkal, játékokkal népesíti be. Lidérces bábszínház, ahol a szereplők ráragadnak a háttérre. A giccs elemeiből egy új helyzet születik, amelyből - irracionalitása ellenére - szokatlan józanság sugárzik.
Az Élőképek című sorozat barnás színei lágyabbak, festményszerűbbek eddigi munkáinál. Érdekes próbálkozás, hogy megkeressük az álomban a valóságot, valóságban az álmot. Nem szabad kihagyni. Megtekinthető 1997 július 28-tól augusztus 3-ig a Régi Hungária épületében.