Mint egyes ember – gyakran megesik –
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyület által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik –
Ez egy hibáért a közvéleményben
Süllyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eltolja benne a nemesb valót, Önnön gyalázatára.

Ez a feldolgozás már az első kockáktól kezdve nagyon baljóslatú. Mintha Dánia mindig is börtön lett volna. A díszlet minimális, semmi nem vonja el a figyelmet a Hamlet lelkében lezajló tragédiáról. Zárt, szűk terek ajtók nélkül. Lépcsők, melyek labirintust alkotnak. Mintha a lélek örök bolyongásra lenne ítélve ebben a kísértetkastélyban. A kamera lassan kúszik a sötét, hideg kőfalak között. Szorosan a fal mellett, mintha valami szörnyű titok nyomában járna. A legtöbb közelin Hamlet arcát látjuk, a többi általában szemlélődő totál. Az első perctől az utolsóig Hamlet örök magánya uralkodik. Báb körötte mindenki, és ezt csak megerősíti a szerelmi jelenetek, Ophelia és Hamlet találkozásainak eltúlzott megrendezettsége. A szerelem nem tartogat feloldozást, nincs esélye a kibontakozásra. Ophelia ugyanannyira alávetett, ha nem is gyarlóságának, de női mivoltának. Hamlet és Ophelia, Polonius által megrendezett találkozása után Ophelia egy lépcsőfokra borulva zokog, Hamlet távozik. A kamera a lépcső egy magasabb fokáról tekint le a leányra, akinek az arcán ott a jel: számára sincs menekvés. A kamera hátrál, egyre távolabb és távolabb kerül tőle, mint amikor egy kéz már nem tud tovább kapaszkodni és a test lezuhan a mélybe.
Őszinte érzelmek itt nem bolygatják a rettenetet. Gertrud királyné arcáról egy pillanatra sem tűnik el a gyarlóság bélyege, anya és fia közötti kapcsolat mindvégig személytelen. Laurence Olivier színészi játéka annyira erős, hogy az összes többi szereplő a díszlet részévé redukálódik.
Mai szemmel túlságosan hatásvadásznak tűnnek a filmben azok a megoldások, amelyek révén a múltat próbálja felidézni a filmbeli jelen. Például a királygyilkosság vagy a zilált Hamlet és Ophelia találkozása. Banálisnak tűnnek a jelenben uralkodó vákuumhoz képest.
A fenti idézettel mintha in medias res kezdődne a dráma. Laurence Olivier filmjében a feszültség nem fokozódik. A dráma keretei annyira szűkre szabottak, hogy nehéz azonosulni Hamlet monológjaiban megfogalmazott általános érvényű igazságokkal. Hamlet szerepében itt a kiszolgáltatottság dominál, számára nincs kiút; a bosszú, mellyel apjának tartozik nem adhat kielégülést.