a felnőttek elszerették tőlünk a macit
elcsábították és megerőszakolták
esténként ők mondanak helyette mesét
meséik ocsmányak, zagyvák
vér van bennük és kegyetlenség
követeljük vissza az álmainkat!
nem tudunk már elaludni soha többé


Szeretik a meséket? Én nem. Boldog gyermekkorom volt, nagyapám felolvasta nekem télen Verne Gyula regényeit és a Nagy Indiánkönyvet. Félelmetes történetek voltak, de nem féltem – nekik köszönhetem, hogy ma sem félek a sötétben. Semilyen sötétben.
Később sok mesekönyvet kaptam: Grimmet, Hauffot meg Benedek Eleket, de nem olvastam őket. A kertben játszottam, azután  az utcán, azután a városokban. Kíméletlenül, kínosan, nevetségesen éltem – a mese elhagyott, nem volt mese, szembe kellett néznem a Zélettel. És közben megszerettem mesélni, életem sztorijait, másoknak, sebesen vagy lustán. Az emberek – barátok és szeretők – érdeklődéssel hallgatták történeteimet. „Veled mindig történik valami érdekes!” mondta egy kis hülye, mikor autóbaleset után, hátamban maroknyi üvegszilánkkal hazavánszorogtam. Vagy az iráni utazás, a szegedi késelés, a mosztári játék. Hja, a meggy a habon, a hab a tortán.
Most itt ülök a szerkesztőségben, kedvetlenül, emlékezem, előttem ez a gyönyörűséges könyv, angolul - magyarul - szerbül, amit nem fogok elolvasni soha, szintén, hátaztán. Bosnyák menekültek meséi, a nagyatádi táborban jegyezték fel, Naszrudin hodzsáról, a leleményes özvegyemberről, a nyomorúságról. Mert van ilyen című is, tanúsíthatom: bijeda és myseri idegen nyelveken. A mesegyűjtők 1995 telén jártak az Átmeneti Szálláson, én 1994 tavaszán.
Szabadka és Gyergyó után, a játszma vége (kralj igre) és a becketti Végjáték után, megint idegenben, Mroêek emigráns-drámáját akartam rendezni, szerb és horvát nyelven, a menekülttáborok lakóinak, micsoda naivitás. Minisztériumi engedélyt kaptam, és egy napon, hol volt, hol nem volt, Miroslavval és Kamillával elautóztunk Nagyatádra. Irodalmi műsort vittünk, én titokban szondázni akartam a helyszínt, a várakozást, az elvárásokat. A táborvezető kávéval kínált bennünket és a hangosbemondóban kihirdette az előadást. „Nem fognak eljönni – mondta –, a férfiak nem akarják, az asszonyok nem merik elhagyni a nekik kiutalt szükséglakást. Megkeseredett emberek ezek, nem kell nekik a szórakozás.” Kételkedtünk. Kétség, kétely. Gyötrő vágy az elérheteten után.
A rideg, hatalmas ebédlőben egy férfi és sokszáz gyerek várt bennünket – a mosolytalan férfi a kolónia vezetője volt, a gyerekek szemében ragyogott a várakozás. Nem erre számítottunk, „komoly” műsort hoztunk, „életről-halálról” szólót, felelősségteljes „felnőtteknek”. De aztán ment minden a maga útján: Kamilla gitározott és tizenkét nyelven énekelt, Miroslav után végtelen sorban lépegettek a csintalanok, a megszeppentek… Első, igazi lépéseiket tanulták idegen földön, egy szerb művésztől, aki a békéért 2001-ig vándorol Európa rózsáján. Félrehúzódtam, fojtogatott a keserűség, mosolyogtam. Visszafelé autózva arról beszéltünk, hogy zenét, mesét, képeket kellene hozni ezeknek a gyerekeknek, hogy feloldjuk a tábor sivár unalmát. De nem tettük meg. Nem tértünk soha többet vissza. Jöttek mások, mi elfelejtettük őket, és az álomszerű utazást. Az Emiránsok előadását elhalasztottam, jövőre talán...
És most ez a könyv, benne a rajzaik, ezek után az évek után. A kiadó már tudja, teljes anyagi bukás, a háromezerből alig kelt el nyolcszáz. De nem bánja, Szarajevónak fog ajándékozni ezret, a többit a jó emberek megvásárolják. Én nem. És nektek sem mesélek tovább.