Rohanás, pörgés, stressz… Sorolhatnám a XX. századvég mentális és hangulatfestő kulcsszavait. Hogy jön ez ide? – kérdezhetnéd, ha most beszélgetnénk. Csakhogy nem beszélgetek senkivel, hanem feszengek, próbálok átállni, elengedni magam a Régi Zsinagóga ódon falai között. No, nem magányosan – ez az idei Thealteren sem lehetséges –, hanem jó néhány fesztiválnéző-társam körében Dévényi Ádám koncertjét várva.
Halk gitárpendülés – mintha véletlen – „a csengő szól” halkan, kellemesen. A második strófa végére már elernyedek, izmaim ellazulnak, betölt és kitölt Dévényi „ének-beszéde”, mely hol megszólít, hol kérdez, hol mesél. Figyel és Börcsök Enikővel együtt „Vigyáz(z) Rám!”, egy pillanatra sem hagy egyedül. Pedig ma szörnyű napom volt – mert mostanában „Nekem a lámpa piros, vagy sárga. Sohasem zöld, és akkor is kék”, de ezt inkább hagyjuk, mert ez a privát szférám, arról meg ne beszéljünk… Dévényi beszél helyettünk, mesél nekünk: bölcsen, őszintén, finom szubtilis öniróniával. A „budapesti mackó” dalai önmagáról szólnak, – ha figyelünk, rólunk – kimondva a kimondhatatlant, a titkosat, a személyest. Mielőtt „belemenekülnék az éjszakába” Péró alias Pereszlényi Erika szelíden megnyugtat és megtudom, hogy „szeretnek Téged – vagyis engem és minket – az angyalok.”