Kozincev 1964-ben történelmi kalandfilmet rendezett. Nyilván nem véletlenül a Lenin kitüntetéssel jutalmazott Lenfilmben a tömegnek szóló alkotás született. Időről időre feltűnik a vásznon a nép, amely közönnyel fogadja a kikiáltót, aki bejelenti a temetés után a király és a királyné egybekelését. A díszlet nagyon hasonló Laurence Olivier filmjében látottakhoz, azzal a különbséggel, hogy a steril háttér itt gazdagon díszített, súlyos drapériákkal, baldachinos királyi nyoszolyával, arany serlegekkel, aranyszobrokkal. A zárt térben itt már ajtók csapódnak, a király és a királyné szennyes magánélete zárt keretek között zajlik. A szereplők bezárkózhatnak, megvan a lehetőségük arra, hogy személyiségek legyenek. Tárgyak népesítik be a szobákat, hétköznapi foglalatosságok nyomai. A kandallóban tűz ég, tisztítótűz, mely a vászon egészét betölti, miután Hamlet arcára kiült a döbbenet: Horatio hírül hozta a halott király szellemjárását. Nem találkozunk pontos jellemrajzokkal, de elnagyolt durva vonásokkal minden szereplő rendelkezik. Gertrud királyné zavarbaejtően kéjesen viselkedik, minden egyes pillanatban azt lesi hol és hogyan adhatja jelét a mocskos lelkű király iránti vonzalmának. A dráma végére lehull arcáról a kevélység. De míg szeme vak, addig még az is gerjedelemre tüzeli, hogy Polonius elmeséli Hamlet vonzalmát leánya iránt, ezzel magyarázva a királyfi mélabúját. Arcátlanul gyönyörködik tükörképében, miközben fia szemrehányó szavakat intéz hozzá. Polonius holtteste felett a nehéz függöny lezuhan és mi van mögötte? Nem ablak, hanem a királyné cifra ruhái, melyek csak a testre várnak, hogy életre keltse őket. A behódolásának áldozatul eső udvari szolga a tudatlan, alpári lét külsőségeivel a háttérben hajtja örök nyugalomra fejét. Ki viseli majd a továbbiakban gondját a kalickában csicsergő kanárijának? És leányának, a gyönyörűséges Opheliának? Aki nem képes olyan tudatos megvetéssel tekinteni az élet gyarló dolgaira, mint szerelmese, Hamlet. Ez el is választja a szerelmeseket egymástól. Ophelia, bár tiszta szívvel szereti Hamletet, nem tud önállóan gondolkodni és nemet mondani a konvenciókra. Szerelmese nem segíthet rajta. Az egyetlen amit tehet, hogy nem fedi fel a leány előtt szörnyű titkát. Hamlet nemes, bátor lélek, aki közben ügyes és elegáns cselszövő, igazi hős. A tragédia közepette sem veszíti el humorérzékét, leplezetlen gúnnyal illeti azokat, akik megérdemlik. Például az őrséget: lóhalálában kísérik a királyhoz, aki Polonius után nyomoz. Hamlet a fontoskodás közepette leül a lépcső oldalán, cipőjéből akkurátusan kiszórja a homokot, majd, mint aki nincs tudatában a helyzet komolyságának, bicegve próbálgatja, nem esik-e nehezére a járás. Szmoktunovszkij arca és Latinovits hangja életet lehel a búskomor dán királyfi alakjába. Fiatal kora ellenére sztoikus nyugalom ül arcán, rezzenéstelenül fogadja az őt körülvevő álnokságot és talpnyalást. Megnyugvást a palotán kívüli táj, a tenger végtelen hullámai jelentenek. Hamlet fontos monológjai a tengerhez intéződnek. A napfelkelte vörös horizontja felé szállnak szavai: „Kizökkent idő”

„Lenni, vagy nem lenni”, háborog a lelke, miközben lassú léptekkel a sziklaszirt magaslatáról alászáll a tenger áztatta homokos partra. A túlvilág képei külön etűdöket alkotnak a filmben.
A halott király szelleme alsó kameraállásból lassú, súlyos léptekkel vonul a sziklaszirten, dübörgő hangon intézi szavait a mélyben sóbálvánnyá meredt fiához. A háttérben a tenger tarajos hullámai csapnak össze. Megvadult paripák, kitágult orrlikakkal vágtatnak. El innen, a börtönből, melynek neve? Dánia.
Ophélia csendesen nyugszik a tó mélyén. Apja temetésére gyászi ruhába öltözve lejti az őrület táncát, a kamera köröz, próbálja követni a szomorúságtól megvadult test lépteit. Az elnémult leányt mintha El Greco festette volna meg koporsójában fekve a vízben.
Talán a legfilozófikusabb jelenete a filmnek, amikor Hamlet arra kéri Guildensternt, hogy játsszon neki sípon. Guildenstern zavarba jön. Hamlet megnyugtatja, csak a lyukakat kell megfelelően befogni és tökéletes muzsika csendül fel. De pontosan ehhez nincs érzéke Guildensternnek. Hamlet saját lelkét a síphoz hasonlítja, ő is kinyílik, ha a megfelelő pontokon érintik meg. Rosencratz és Guildenstern nem tud eleget tenni a parancsnak, zárt kapu fogadja őket, Hamlet keresztül lát rajtuk.
Sosztakovics zenéje durva fényeket, árnyékokat, tiszta képkivágásokat, éles vágásokat komponál. Egyszerű, tiszta, nemes film. Szórakoztató, a legjobb értelemben.