Nehéz az amcsi asztronautáknak Thébában. Egyrészt a dögvész, másrészt az előadás. Csak sírni, sírni, sírni. A New York-i Modern Theatre of Myth (Mítosz Modern Színháza) azt írja Oidipusz című előadásáról, hogy „futurikus beavatási szertartás a XXI század nézői számára”. Azért komoly dolgokkal ne hülyéskedjünk, mert úgy maradunk. Nyakig a szarban, mint Halál az Átreideszekben.
A Szophoklész-drámáról, annak értelmezéséről, dramaturgiai feldolgozásáról most nem fogunk értekezni. Az MTM ugyanis semmi újat vagy érdekeset nem tesz hozzá a mítosz korábbi interpretálásaihoz, sőt. Fölmerül a kérdés, minek „jelenítették” meg egyáltalában ezt a sok törődést igénylő, szomorú, ámde tanulságos történetet... Az előadás sematikusan koreografált, precízen deklamált, ízlésesen öltöztetett, unalmas munka. Jeles (5): a mellékszereplők felvételizhetnek a színművészetire, a főszereplők kezdhetik elfelejteni, amit ott bebifláztak.
A történetet ismerjük – aki nem, olvasson utána. Aki látta, és nem olvasott utána, az ezt látta: a színészek lassan és gyorsabban mennek, azután sokszor és sokáig állnak, a pechesebbek térdepelnek és leborulva merednek, elképesztően szenvedő arckifejezéssel. Időnként edényekből olajat (?) kennek magukra, egy muzsikus szintetizátoros melódiákat enged, kicsit dobol és csörget. Mindezt nagyon nem amerikaian, és nagyon nem európaian (és a többi kontinenshez sincs közük). Ahhoz, hogy ők és mi együtt zokogjunk, el kellett volna felejteniük az idegen sorstragédiát. Így kín csinálni, kín nézni.
Azután hirtelen a hátunk mögé kerülnek, onnan mondják. Mi vagyunk az udvar népe, értünk is reszket a reszkető néger rabszolgalány. Szép, fiatal emberek játszódnak, és a publikum értetlenül, gyanakvóan, ostobán. „Disz déj is jór fádör end mádör.” Ülök a széken, nézek és hallgatok, ahogyan azt a színházban kell. Igyekszem nem feltenni a lábam az alacsony pódium szélére, nehogy megbotoljanak, pedig nagy a kísértés. „Mi az a baszter?” – kérdezi Krisz. „Hóember.” – súgom neki vissza, magamban vigyorgok, és látom, hogy már sokan feltették a lábukat, elbotlott az egész, ma este nem lesz varázs.
Egy öreg rendező barátom mindig azt hajtogatta a társulatának: „Gyerekek, ne lelkesedjetek – ez az amatőrök tulajdonsága. Dolgozzatok és imádkozzatok, célok nélkül. Ez kurva nehéz lesz, és elveszi a lelkesedéseteket. Így majd eléritek a lelkesültség fokát. Profik lesztek: szomorú, kemény, kiszámíthatatlan figurák. Bizony, mondom néktek, nahát.” De ez egy kőkeményen optimista társaság, remekül beszélnek angolul, jelmezük igazi selyem, csipke, fátyol, bőr. Ezüst negyeddolárosokat ejtenek rézedényekbe.
Van egy rajzfilm-kutya, a Mardel, aki úgy röhög: „kof-kof-kof”, ha már nem bírja tovább. A szomszédom, teljesen normális kinézetű fiatalember, így tett, tette többször, fojtottan és kajánul, a legtragikusabb pillanatoknál. Rázkódott a válla, jól leplezte a zokogást. Már csak a vakításban reménykedtem, és ezt valóban jól csinálták, ahogyan a görög tragédiákban, a tragédiákban, a világ tragédiáiban szokás. Eszembe jutottak, egy pillanatra, fogadott hazám utolsó napjai és Szókratész védőbeszéde: „De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni, de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent.” Az éles, direkt fénnyel megvilágított, mattfekete balettpadlón egyre sokasodtak a poros lábnyomok: volt közöttük hullámos, mozaikos, keresztes, varangyos, és ez volt minden, ami megmaradt, a végső igazság. Kimentünk, lákunóty, gúdnájt, jóccakát.