A nézők cigiznek, sétálgatnak, a zenekar már húzza, és valaki két maszkot akaszt a fehér paravánra. Megjelennek a szereplők is – mozgásuk összehangolatlan, néhány pillanatig úgy tűnik, még mindig a közönség járkál. A férfi (Csák Zsolt) és a nő (Tóth Móni) arcjátéka a friss szerelmesekére próbál hasonlítani, de nem túl meggyőző. Felveszik a maszkokat, és ettől kezdve viszonyuk megváltozik. Az álarc ráragad az arcra – a nő csábítani kezd, a férfi kontrázik, féltékenységi jelenetek cikáznak át a játéktéren. Az előadás eddig a mozgás- és a táncszínház között imbolygott, most happeningé alakul át. Ez végre feloldja a hiteltelen kezdést. A szereplők a közönséghez futnak, hopp, most az ölembe ült valamelyikük, de már rohannak is tovább. A szerelem vak éhségében a mennyiség fontos, a test ünnepli diadalát a lélek felett. Amikor lerántják és visszateszik a maszkokat a falra, kiderül, hogy csak félreértés volt az egész, a szerelmesek idegen erők játékszerei voltak. A megoldás mégsem derűs, akár a reggel a Szentivánéji álomban: minden a helyére került, de többé semmi sem lesz ugyanolyan.
Új arc jelent meg a térben, árnyékok a fehér falon, majd egy nagyszerű játék a wayang figurákkal. A háttér mögött virtuális tűz lobog – a pokolé, vagy a szerelemé. Újra megjelenik a szerelmespár: a férfi mozgása erőteljes, a lányé feszült, félúton megrekedve a lágy és a kemény között, ami megintcsak zavaró, de máris Pályi János arcjátéka jön, keretet vág a fehér paravánon, és az előadás bábszínházzá alakul. Az ujjak, kesztyűk, bábok kaleidoszkópszerű mozgásában a női fej hirtelen leválik a kézről, puskacsővé alakul, aztán „italozás, motorozás, csajozás”... Mintha Linea, a rajzfilmekből ismert vonalember elevenedett volna meg a színpadon. Arról, hogy milyen love affaire játszódik le előttünk, már nem érdemes gondolkodni. Átengedem magam a poénok sodrásának. Nevetünk, mint egy házibuliban, a darab már követhetetlen, de nem baj.
Tánc következik, gólyalábakon. Az Artus performansz-portréja jut az eszembe, az erőteljesebb volt, ez talányosabb. Fátyoltánc és konfliktus két férfi és egy nő között. A látvány nagyszerű, a mozgás és az orientális zene itt, szétválaszthatatlan egésszé olvad. A szerelmi háromszög az Elcserélt fejek konfliktusát parafrazálja, sikeresen.
Végül megjelenik a platinaszőke halál, hogy elragadja az asszony kedvesét – újabb látványos geg, ezúttal az Orpheusz-Erüdiké variációra. A befejezés, amelyben a leány visszakönyörgi párját az alvilágból, meglehetősen gyermeteg.
Ez a réteges szerkezetű, apró, kedves szerelmi sztorik sorozatára épülő „szívanimáció” azokat a szójátékokat juttatta eszembe, amelyeken jót nevetünk, aztán elfelejtjük őket. Mégis ez volt a nap legszórakoztatóbb előadása.