A most következô írás nem kritika. Az Achénak különben sincs szüksége kritikára, ahogy a színháznak van. Az Ache nem színház, és nem kíván(t) színházzá lenni. Így lehetett azzá, amivé a színháznak nevezett tömörülések csak kivételes pillanatokban, vagy sohasem.
Ache-jellemzôk: szépek, természetesek, és elrugaszkodott elmék abban az értelemben, ahogy az épség iránti vágy itt és most felmutatódhat. Törekvés az egyszerûségre, s ebben feltétlen rokonságot látok a gyermekek dacával és rendetlenségével/ vagy rendetlen szabadságával

A szentpétervári Ache csoport az ötödik (eddigi leggazdagabb) THEALTER International—Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója fesztiválon mutatkozott be.
Hely és idő: Tantuszház (Szeged), 1995. július 25-e (kedd), 26-a (szerda), 21 óra
Első este: a 229 Bizonytalan Mozdulat – rítusimitáció –
Második este: A hős katalógusa
Harmadik alkalommal az ugyancsak szentpétervári Derevo vendégeként, a „Meglepetés est”-en találkozhattunk velük, 29-ről 30-ra virradóan.
„Az Ache 1989-ben jött létre. Alapító tagjai: Maxim Issaev, Pavel Semtchenko és Vadim Vassilie. Zenésztársuk: Vladimir Wolkov. Érdeklődési területük a képzőművészet és a vizuális műfaj minden ágára kiterjed, beleértve a filmezést, a videózást, a fényjátékokat, a fotózást, a festészetet, a szobrászatot, a bábozást, tárgyak, primitív és bonyolult masinák, szerkezetek készítését, illetve azok performansz akciókban való együttes alkalmazását, működtetését és bemutatását. Vonzódnak az abszurdhoz és a szuprematizmushoz. Fontos számukra a tiszta forma, a harmónia hangsúlyozása, az elemek – mint a tűz és víz – jelenléte. Az Ache arra törekszik, hogy a szegényes, hétköznapi, tárgyi világokon keresztül az alapvető viszonyokat bemutassa. Szándékuk összekapcsolni az «alsó és a felső» világokat.” (szabad kiemelés a Fesztivál-bulletinből)

Ache és a precíz rendetlenség

Minden kép, szituáció, cselekvés gondosan előkészített, de az esetlegesség és aránytalanság, sőt a banalitás is helyet kap. A természettel analóg működés ez. A fa és annak levelei egy kozmikus szimmetria alapján épülnek fel. A levélerezetek száma, rajzolata megegyezik, s mégsincs két egyforma fa, sem teljesen egyforma levél. A gyermekrajzok ilyenek. Az aránytalan pálcikarajzocskák, állatfigurák, királyok, királykisasszonyok primitív eltúlzottságuk ellenére harmonikusak. A tetszelgés kizárva, csak amikor a haszonelvűség megtéveszti őket – felismerőérzékük válságba kerül. Az Ache ebből a válságból lép ki úgy, hogy újra gyermeki tud lenni. Ez az őszinte kreativitás helye. Ez az a szabadság, amiből teremtik szerkezeteiket, s amin keresztül tagadásuk és tiltakozásuk a hideg racionalizmus fölé emelkedik, a humor és provokáció ötvözte életigenlésben.
Az Ache-tárgyak – tákolmányok kedvesek, törékenyek, s mindegyik egy parányi meditációs objektum, és ez nagyon jól van így. A tárgyaknak lelke van. Az egyedi gyermekjátékoknak, a kézi munkának pláne – de könnyen degradálódhatnak a sorozatgyártás és a használat minősége által. Már ahogy bábáskodunk születésükön; látjuk, hogyan táplál bennünket szépségük, s mennyi bennük az áradás és gyengédség. Tudjuk, hogy gyakran a civilizációs tucattermék, vagy egy használati tárgy éppen halálakor, kidobásra ítéltekor támad fel és válik élővé, mert kiszabadul az anyagelvűség fogságából, átszellemül, felemelkedik. Haszontalanná lett, már nem hasznos, nem haszonelvű – „értéktelen szemét”. Az Ache ezt is tudja.
Felmutatódnak a bennünk és kívülünk lakozó őselemek is szennyezetlenül, aztán kizsákmányoltan, megszentségtelenítve, aztán groteszkül, komikusan, az ember torz, civilizált agyszüleményének forrásaként. Ott van kiemelten a tűz. „A mindenség tűz, miként az pedig forró pára” – olvashatjuk a Hérakleitosz-töredékekben. Mindent áthat, minden ég, lángol, minden lény, minden elem, ásvány, növény, rovar, állat, ember, gondolat, hang, zene, stb.: az egész kozmosz, mikro és makro együtt egymásban.
Az Ache ráér: nem sietnek, nem engedik, hogy a térben, ahol akcióikat végzik, a korunkra jellemző felfokozottság egy pillanatra is eluralkodjék, nem foglalkoznak az izgalomra, eseményre éhes szemek kielégületlenségével. Nem a néző, és nem is a szakma elvárását szolgálja, hanem a fentemlítettek miatt halálraítélt rítus irányát.
„Fontos az irány!” Tehát a néző, a szemlélő emelkedik, mozdul ki a rítus irányába. Mégis (csak semmi direktség!): az Ache anti-történetei felvállaltan a 229 Bizonytalan Mozdulat is, amelyben a zene pusztán „a hiányzó dramaturgia igazolása”, az intellektus ismeretanyagának megtámadása, a lexikalitás, adatbogarászás elvetése; a magasabb tartalom befogadására való készülődés, lebontási folyamat (rítus-imitáció). Az együttlétünk a halálban, ahol az akció csak mint tünet, csak mint mutatvány, imitáció, de remény és esély is egyszerre. Ha az imitáció felfakad, úgy a rítus vertikális irányt kap, felemeli a horizontot. Itt nincs tanulság, nincs mondanivaló. („Növelni, nem nevelni” – belső tágulás, gazdagodás.)
Az Ache ráér: ha valami nem funkcionál az nem vált ki rezignáltságot, vagy kapkodást. Ez a nyugalom nem azonos a színház elkendőző rutinjával, hiszen itt felvállalják azt, ha valami nem működik, és ez óriási különbség – leplezetlenség, mezítelenség. Ezzel demonstrálják, hogy a játéknak tétje a jelenlét oldott felelőssége, nem a verseny. Nem jobb akar lenni hanem hiteles, igaz, őszinte, és ha ez sikerül, akkor ennél nincs jobb és több, mert ez a mérhetetlen fertályra tartozik – értékelhetőség fölött áll.
Az Ache ráér: ezért sem szól bele az idő a cselekvéssorba, ellentétben a színházi üzemek termékbemutatóival, amelyek többnyire elhamarkodottak, gyakran csak egy ötletre épülnek, sőt, az átgondolatlansága sem tud improvizációs erénnyé válni termelő modorossága miatt. Az üzemszerűség (legyen az „kőszínházi”, „alternatív”, „hivatásos”, „nemhivatásos” stb.) halála abban is tetten érhető, ahogy egy klasszikushoz nyúl. A szerző élettapasztalatának és meditációinak esszenciáit hagyja örökségül – míg a rendező, az a teljesítmény orientált kulimunkás („tisztelet a kivételnek”), annak a szellemiségnek morzsáit sem hordozhatja magában, így nem is lehet szó új megközelítésről, más megközelítésről, vagy a kiteljesítés formájáról. Inkább csak intellektuális parazitaságról.
Az Ache nem a zsugorodó-zsugorító időben teremt, ezért feltétlen köze van az állandósághoz, a változatlanhoz. Az állandóban lenni minden korszakot átható időfölötti érzékenység. Minden nációban való otthonosság, minden nyelven való kommunikáció, és itt nem az anyanyelvre gondolok, hanem az egyetemességre. Az Ache beszéli ezt, a változatlan, örökérvényű metanyelvet, tehát képvisel egy evidencia-tartományt.

Reflex A Hős Katalógusának egy mozzanatára

A Hős mint reménytelen eset, kereső, botladozó, alkotó hiábavalóság, azaz EMBER-jelölt. Mindenki Hős, mindenki Hős, én vagyok a Hős a nézőtéren. Hősök a homályban keresgélnek. Valami dereng valamiről. Régről, eredendőségről, tisztaságról: egységről. A Hős (performer) velem szemben ül, fejére kalap kerül. Neveket mondanak. Kalap, sapka, kalap, fejfedők cserélődnek. A cserét mindig újabb név követi. Emberek, Hősök. Egy néző (performer) ül a színpadon, vele szemben Hősök (nem-performerek?) ülnek a nézőtéren. Mindenkinek más a neve, feje, fejfedője. Mindenki (nézők, performerek, Hősök, vagy akár kéményseprők) ugyanazon lejtőn, emelkedőn keres, vagy nem keres. „Betölti vagy nem tölti be a tátongó űrt.” Egy kozmosz az otthona: a kínainak, a románnak, a cigánynak, a csecsennek, a szerbnek, a horvátnak, a sokacnak, a sumérnak, az orosznak, a magyarnak, a lengyelnek, a zsidónak, az arabnak (nem jó szó rá: „stb.”), a Hősnek, az EMBER-jelöltnek.
Összegezve: az Ache végül is nem akar semmit bizonyítani, nem akar senkit elringatni, felhívja a melegséget, a szeretetet, láttatva, hogy az időben megnyilatkozó lényünk minden világok metszéspontja, azaz nem valamiféle túlvilágra való vágyakozást ébreszt, elvetve azt, ami itt van, épp’ ellenkezőleg: szeretni mindent, a felső világot csakúgy, mint az alsót, a gyarlóságot, az esendőséget, a zuhanást és a repülést, az értelmetlenséget, a fájdalmat és az örömöt. Nincs különlét, a kettő egyben van, érlelődésünk érdekében. Fontos jelen lenni, mindezekkel tisztában lenni, az egészet élni; megkülönböztetni azt, ami természetes, attól, ami természetellenes, élő vagy halott. Megkülönböztetni, választani, aztán már jöhet bármi, túlvilág – fenti – alsó – jobbalsó – balfelső – stb. De addig amíg itt vagyok, itt kell lennem. Itt és most EMBERKÉNT.
Majd ezeket az ismereteket is elvetni és mindenre nyitottan lenni csak. De azt aztán nagyon! Lenni.
A Hős Katalógusa végén profán zárókép: a pezsgősdugó egy zsineg segítségével lerántja a fejekről a fátylat, a tudattakarót. Koccinthatunk, csak semmi képmutatás, barátaim! Egymásközt vagyunk, beszélgethetünk, megölelhetjük egymást, örülhetünk annak, ami még van, ami még megmaradt körülöttünk és bennünk, és amire vigyázunk, és amihez mi feltétlen hozzáadódtunk és -adódunk, a mai és az elkövetkező estékkel, napokkal, hónapokkal, esztendőkkel.

Köszönöm szépen Uraim! – még elnézném Önöket.