Felrobbant a Föld bolygó. Mocskot hagyott maga után, ami egy űrhajóba ragadt, céltalanul keringve a végtelen Univerzumban. Hamlet szerepében Cserhalmi György a romlott intellektus. Reményét vesztett, önpusztító cinizmus. Fekete sapkájában mintha a Taxisofőr című filmből lépett volna elő. Brutális, kíméletlen, helyenként sértő. A megtébolyodott Ophelia kopaszra borotvált fejjel mintha egy elmegyógyintézetből szökött volna meg. Hamletet megütik. A király kihallgatást tart Polonius hollétéről. Rosencratz és Guildenstern náci szolgák, akik kezük helyett csizmájuk orrát használják. Shakespeare nyelvezete Arany János fordításában nem kelt bizarr hatást. De nem ékesszóló. A tömör, metaforákban való fogalmazás itt a beszéd reménytelenségét, a szavak hazug voltát erősíti. A hangsúlyok átrendeződnek. Hamlet megalázza Opheliát, durván lába közé nyúl. Képtelen megőrizni lélekjelenlétét, nem foglalkoztatja a vég, sodródik.
Bódy Gábor: „... Ja, és a világ mindhárom állapotában másnak mutatja magát. Az első a reflexió, a második a cselekvés, a harmadik az elutasító ember állapota. A Hamlet az első két szférában játszódik. »Nagy király lett volna még ...«Akkor lett volna nagy király, ha nem vállalja Laertes-szel a párbajt. Azt kellett volna mondania, hogy »Dehogy megyek !« Hiszen más a feladata. Erre mondja azt a király, hogy Hamlet »nagylelkű«.
Bachmann Gábor díszlete az emberi test kifordított mása. A mindent behálózó műanyag csövek Cronenbeg Meztelen ebédjére emlékeztetnek, ahol a cső megfejésével hozzá lehet jutni a szerhez. Az éjszaka zöld, a nappal vörös, a magány kék. A teret megbontó ívek olyan képződményt alkotnak, mint egy agyvelő metszete. A zúgás erősödik a fülben, nincs semmi a nyálkás, plazmához hasonlító nyúlványokon kívül. Az űrhajó menthetetlenül suhan el Galaxisok mellett, végül eltűnik egy fekete lyukban.
Bódy Gábor: „A rendezés gyakran választás elé kényszerül, Hamletet mutassa a többiek szemén át, vagy azt az «őrült» villanófényt vesse a többiekbe, amit Hamlet zaklatott, mert tettre készülő tudata sugároz.”
Erre a választásra kell lehetőséget adnia a színpadképnek és a tervnek. Legyen ez a tér üres, sötét – kozmikus – amiből csak a felsugárzó fények metszenek ki síkokat, alakokat, szereplőket. Vagy legyen ez egy organikus labirintus, tér-agy-ideg járat, képileg és hangilag egy hol működő, hol megmerevedve elkülönülő agyi metszet.
Ezek a megfontolások az előadást kereszt-tengelypárra kell feszítsék. Az egyik tengelyen a bio-kozmikus érzések és jelentések keresnek értékeket, a másikon a mindent keresztülhúzó cselekvő, indulati impulzusok lengenek ki. A filozófia és a fegyverek nyelve keresztezik folytonosan egymást.
Bódy Gábor filmje 1981-ben igazán modern darabnak számított. Ám eredetileg színházi előadásnak készült, amit egy az egyben felvettek videóra. Filmnyelve ezért meglehetősen szegényes; ami egy színpadon hatásos, az a képen behatároltsága miatt nem mindig érvényesül.