Há, *azdmeg, mér nincs kocsma a régi Hungiban? – hányják szemre, ki tudja hányadik alkalommal a szervezőnek. Mert hogy az Országoson micsoda fíling volt, 168 órán át non-stop mérték az unikumot, spriccelték a szódát – örült a szem, mosolyra húzódott a száj, halkan dicsértük  a színház-büfé stábját.
Először vala az ige: legyen egy hely, egy igazi hely, abban egy pult, ahol találkozhat a rendezői jobb meg a bal, közönség és színész, szín és ész. És lőn. Egy hétig él a Kass, alias régi Hungi, Göncz Árpád is aprókat bólogat, amikor ott jár.
A szegedi nemzeti alagsori klubjának stábja nagyon rajta volt, hogy a hely legalább a szabadtéri meg a Thealter alatt élve maradjon. Igen ám, de a Köjál, bocs, Tisztiorvosi Szolgálat keze messzebbre ér, mint Tháliáé: nincs folyó víz, mi az, hogy a szemben lévő épületben lehet csak pisilni? Tessék infrastruktúrálni! Jó, de a csatornarendszert megnyitni fizikailag lehetetlen jelen állapotában, és különben is, nehogy már a bürokrácia meghátráljon holmi demokrata képviselőasszonyok lobbiskodása okán.
Marad a kisszínház, annak az zárt tere; sok füsttel, kevesebb tartalommal, borban könyöklős nosztalgiával: „Emlékszel? Amikor az öreg Hungiban a Judit...”