Szaggatott-vonalkódolt operettnek tűnt a Pont Műhely Lépéshiba című variációja a közönséggel, nulla témára. A cím teljesen lefedi az előadottakat. Nem érintett meg a deszkákra pakolt látszólag jópofa antitörténet, centiméternyi közelségben volt a közhelyektől a darab, s ezeket a centiket egy néző ilyen messziről könnyen félre is nézheti. A türelmemmel játszott Keszég László meg a többiek, szerencséje csak az volt, hogy néha bedobott egy-két poént. Mindig azt éreztem, na, majd most kezdődik a játék, de aztán vége lett, nem is tudtam tapsolni. A darab nem kommunikál a nézővel, nem okoz katarzist, és egyáltalán... semmit se ad, úgy távozunk, mintha be sem mentünk volna. Az órámra rá se akarok nézni.
Mindezt nem csodálva írom, hiszen Oscar Wilde és a tényleg hőn szeretett Beckett műveiből egyszerre nehéz lehet bemutatni. A dobpergő cirkusz kibírhatóságát csak az egyébként utált, de itt szinte feloldozó hatású elidegenítő közjátékok okozták, hála az istennek. Csak a szenzációt vártam már a ritmikus pálcikapergés alatt, mivel ez nem érkezett, elkezdtem gondolkodni, mint és hogyan áll össze a kép.
De az csak nem.
Lehet, hogy én is bolondokházába kerültem. Az előbb még színház volt kiírva... hát, hogy nem egyenlő a kettő, arról egyre kevésbé vagyok meggyőződve. Kár. Mindenesetre az jó ötlet volt, hogy a zenészek külön emelvényen játsszanak, meg, hogy a vonósok téglák legyenek a játékban. A zene se indult rosszul, a jelmez se volt kutya, Wilde kellemes író, Beckett zseniális, hol lett ez elrontva?