Beckett tudatában mindenképpen helye van a magánynak, ő maga írja egy helyütt. Nem valószínűsíthető persze, hogy egyre gondolunk. Mert, aki magányos, egyre gondolhat ugyan, de aligha lesz kettő belőle.
Ami kettő, az meg Oscar Wilde. A boldog szomorú herceg ficak. Jó mese. A Pont jól is mondja föl, kerít hozzá keretet, az elmegyógy. Konkrét díszlet is dukál. Baranyi Szilvia pedig Beckett-színésznő. Játszatni vele ideálisan lehet. A fiúk is jól adják a bénát, akiknek ebben az előadásban annyi szerep jut, hogy többnyire saját szöveget mondanak, bár kordában tartva. A vendégszöveg sem más, mint saját, nem úgy értem csak viszonyítás, hogy színház az, ami írva van. Beckett például, ahogy rászabadítja a történetet végül a két történetétől megfosztott asszonyra, mintha dolguk lehetne vele, bármi. Hiszen eredményes a rombolás, hogy MEGTILTATIK A TÖRTÉNET. A Keszég munka kibeszéli, s ez mindig több, mint a még éppen megmutatható. Úgy értem, a mutatvány rendben. Zeneszempont is.
Ahol összevarrva van ott finom, ám ez többnyire átmenet, tehát a konstrukció maga, a dramaturgia a szövegjavítás a rendezői elme. Keszég erős rendező, sőt túlerős. Beszáll is, hiszen színész. Ultraibolya sugárzás volna, ámbár látható. Van dühe, ami energia és van düh, ami nincs, ha puszta energia csupán. Átmeneti az állapota, ennyiben paradoxon, és átmenthető, amivel kecsegtet. Azt ő mondja, hogy jó, ha több minden egyszerre van, mert nincs idő kétszerre, háromszorra, egyáltalán, nincs szorzás. Ez baj. Ettől nyers, hiába a csöndes nő, amikor mondja magát és nincs benne a hajlandóság, hogy poénra venné, ahogy poénra veszik, akiknek úgy kell. A Vicei kivétel. Már szinte romantikus, nagyformátum, tabló. Áll szépen a pirosban, megkapta a nagy ruhát, mozdulnia sincs mód. Ikon. Nem tudom persze, hogy az oszthatóság az tényleg inverze az elmaradt szorzatnak, de gyanítom, hogy nem elég a két alapművelet. Összeadás kivonás. Összkiadás, levonás. Nincs kevesebb, tehát nem lehet több volna és többsincs királyfi. Áll az ólomszívű herceg fecskefényben és lépi a lépéseit az a két nő. Vajon Beckett rájuk gondolt? Vajon Wilde? Nem volna inkább tisztán csak egyet egyszerre, de rossz a kérdés. Valóban van együtt egyszerre, ami van. S aki kibújna, nem biztos, hogy zöldág. Vergődik, az úgy igaz.