Majd egy hónappal ezelőtt, a Veneziapoesia ‘97 egyik budapesti estje után mesélte B. M. francia avantgárd költő, hogy nemrégiben meghívták Ornette Colemant Párizsba koncertezni, aki viszont felkérte Jacques Derridát, hogy mondjon néhány bevezető szót a koncertje előtt. A dolog, azaz a dekonstrukció mint az experimentális művészet gyakorlata jól működött: az új zene esztétikán kívüliségéről felolvasó Derridát pár perc után kifütyülték, mert a közönség végre a megtestesült free-dzsessz mítoszt, azaz Ornette Coleman játékát akarta hallani. Ezek után Coleman rezignáltan közölte a hallgatósággal, hogy itt nem lesz semmiféle feeling meg pszichedelikus szórakozás, őt már régóta nem érdekli a dzsessz, csakis a szabadimprovizáció és nem holmi olcsó genetika, tehát az, ami szerinte művészet (sic!). Rögtön vázlatos párhuzamot is vont a kései John Coltrane, aki élete végén Arisztotelészt olvasott és csillagászattal foglalkozott, valamint saját maga között, aki megtisztelve érzi magát, hogy a Grammatológia szerzője elfogadta a felkérését egy rövid bevezető elmondására. Derrida viszont, aki a saját bőrén érezte a kommersz elvárások és a művészetnek tartott, valójában azonban szórakoztatóipari működési formák közötti átjárhatatlanságot, nem csalódott.
Az új zene tehát nem feeling, nem urbánus drog a kikapcsolódáshoz, és legfőképpen pedig nem használati tárgy. Mióta létezik dzsessz és rock, azóta tartatik művészetnek minden, amit a magát mindenkor alternatívnak érző, mindenevő közönség elfogyaszt (ez elég sic!). Demokratikus társadalmi érték lett tehát a world music, az etno, a vele majdnem anagramm techno különböző effekt sorokon és keverőpult-típusokon múló ágazatai vagyis massturbinái, a free dzsessz, az MTV- rock és egyéb bevett hangzás-sémákat használó audionális hibridek. Az utolsó tuvai énekes ugyanúgy sztár, mint Nick Cave vagy az eklektikus repertoárú Kronos Quartet. Az egyik azért, mert állítólag autentikus (meghallván a román háziállat-szarszagú móc-art népiescht, könnybe lábadnak az igazhitű, negyvenes zenei hittérítők szemei, akik tudják, hogy mi is az őszinte ősösztönös), a másik azért, mert mítikus figura (és jobb esetben még dekadens látnoki költő is), a harmadik pedig azért, mert érthetővé teszi mindenki számára a dögunalmas komolyzenét (jó laza csávók, mert Lutoslawskit és Jimi Hendrixet is játszanak).

Ezzel szemben az improvizációról nagyon keveset tudnak a zenebarátok, s ha hallottak is már ilyet, legtöbbjük a káosz rémétől húrtépve, dobhártyáját vagy idegrendszerének épségét féltve (a kettő majdnem ugyanaz) menekül el a koncertről már az első pár perc után. Az improvizáció azonban nagyon is átgondolt működést és életprogramot, az adott pillanatban születő hangokból álló zenei szöveteket, az első megszólalás rizikójából származó természetességet, a megismételhetetlen, gyakran performansszerű akciókat, és az egyik pillanatban meditatív elmélyülést, a másikban a gyermeki játékosságot feltételezi. Az improvizáció a legmagasabb rendű, felnőttkori játék, amelynek működése, mint belső történés hozza létre önmaga dramaturgiáját és esztétikáját. Az improvizatív szép időközben tárul fel bennünk.
Úgy kell játszanunk, mintha legelőször játszanánk. Az idő közbeniségében (sic! - ez már a szerk.) kell megtalálnunk a ránk jellemző hangokat és zörejeket. A gitáron nem csak akkordokat, a hegedűn nem pusztán hangközöket lehet keresni, mert a hangszereknek térben létező teste van és mindegyikükből sokkal több hangot lehet kihozni, mint ahogy azt megtanulhattuk. Felfedezzük a zenét, hogy tovább mozdítsuk pillanatról pillanatra az irányított véletlenek, és a tudatos hangkeresés törvényszerűségei szerint. Nem hangszerelnünk kell a zenét szólamok szerint, hanem kommunikálnuk kell vele. Az improvizáció túlnő a zenész szerepén, mert több ember közötti interakcióvá válik. Ez az interakció értékes, mert megismételhetetlen és rögtön meglátszik rajta a nemtörődömség, ha a zenei konvenciók valamelyikéről, és nem önmagáról szól, mert ez l`art pour l`art a javából. Önmagáról kell szólnia. Ez többnyire a legelemibb figyelem közvetlen kifejezése. Kívül levés a mindennapokon, kegyelmi állapot. Ebben az állapotban az improvizáció folyamatának nincs kezdete, közepe és vége, hanem megtörténik úgy, hogy tudjuk, egész életünkben mindig ugyanazt a művet játsszuk.
Ehhez képest Mezei Szilárd (hegedű), Márkos Albert (cselló) és Keszég László (nagybőgő) július 31-én, csütörtökön a Hungáriában adott koncertjének a lehető legrosszabb értelemben volt köze az improvizációhoz. Értelmetlennek tűnik, hogy nagyrészt kottából (és nem grafikus kottából, amelyet sok improvizatív zenész, mint akcióvázlatokat és tapasztalatokat gyűjtő, leginkább vizuális lenyomatokat használ fel) játszottak kötött zenét, s kirakatba állított rögtönzéseikben pedig kiütközött felkészültségük hiánya. Nyilvánvaló, hogy Mezei (sajnos) free dzsesszt tud csak játszani (neki ez a szabadság foka), Keszég pedig egyáltalán nem kreatív a hangszerén, a nagybőgő számára az a szükséges faszobor fémhuzalokkal, amelyen megfáradt testét megtámaszthatja, Márkos pedig mindent rutinból csinál. És nem rubintból (sic!). Ebben a zenében nem volt feszültség, a hallgatóság álmos passzivitásra kényszerült (a semmittevésben a Hungária impozáns belső terét most volt igazán érdemes megnézni, ehhez azonban még csak kis éji zene sem társult). Sem a közönség, sem pedig a zenészek nem tudták megélni a folyamatokat, a szövet nem fonódott össze önmagává, mert elmaradt a beszélgetés. A koncert puszta génhibás klónja volt a k. állapotnak, hiszen annak a közönségnek, amelyik talán még sosem hallott ilyesmit, torzszülött képzetek maradnak meg majd a fejében arról, amit a legnehezebb dolog őszintén vonni és törni, építeni és rombolni, amitől majd másképp lehetne gondolkodni. Mögé helyezkedni annak, amit egy tuvai énekes, Nick Cave vagy a Kronos Quartet jelenthet, annak ami a “párhuzamos kultúra” alatt húzódik a maga könyörtelenül erős formájával, az audionális médiahibrideknek (sic! sic! sic! sic! sic!) ellentmondó szaporíthatatlanságával, amit szegényes nyelvünk kénytelen-kelletlen, egyszerűen csak (szabad)improvizációnak hív úgy, ahogy szaporodnak itt a kurzívok.