Most játszunk olyat, hogy a Glenn Close Gertrude királyné a Hamletből, és Mel Gibson Hamlet. Persze, mi tudjuk, hogy ők a Glenn Close meg a Mel Gibson, ja meg az Alan Bates.
Zeffirellinek kitűnő ízlése van. Gyönyörű helyszínt választott, magaslaton áll a vár, ahol a hűvös hajnalban Hamlet lehelete fehér párában csapódik le. Ez szép. A jelmezek puritánok, Ophélia csodaszép, durcás kamaszlány (erről majd később bővebben). Mel Gibson azonban lehet hogy jobban néz ki szakáll nélkül, így olyan mint egy kis mackó, akiből néha dühös nagy medve lesz. És olyankor elkezd kiabálni.
Szegény Hamlet nem tud kilépni Mel Gibson szerepéből, aki úgy viselkedik, mint egy rossz táncdalénekes. Mindent túlzásba visz, cikis.

„Mi ez a ruha rajtam, hol vagyok? Ja igen: »Lenni vagy nem lenni«
Ophélia, nézz rám! Elég meggyötört az arcom szerinted?
Ráfagyott valami, de nem a mosoly. Elég hülyén érzem magam.”

Szerencse, hogy van szövegkönyv, mert olyan dán királyfi áll előttünk, akiről nehéz elképzelni, hogy megoldja a helyzeteket. Gibson felismeri, mely részeknél kell felháborodnia, elkezd rohanni, nekifutásból ráveti magát a párkányra. Ki van borulva.
Színészi játéka három dologban merül ki: tágra nyitja szemét, jobban mondva dülleszti, tátva marad a szája, plusz ráncolja homlokát. A hármat kombinálja egymással.
„Bárgyúnak kell látszanom...”, de nem ennyire, könyörgöm. Hamlet bölcs szavait Gibson szó szerint vette. Akkor érzi igazán elemében magát, amikor tettekre kerül sor. Jól áll neki, hogy egy kis semmiségért falhoz keni szegény Guildensternt, Poloniust, az öregembert lelöki a lépcső tetejéről. A végső összecsapásban, Laertes-szel vívott párbajban éri el tetőfokát az eksön, izzadtságszagú bokszmeccs hangulata van. Hamlet amint a pástra állhat, rögtön elfelejti minden bánatát. Fel van dobva, rohangál körbe-körbe, hujjong: Hej-nanananana.....
Ilyen alapon az is sokkal jobb lett volna, ha Gojko Mitiã játsza el a főszerepet.
A legrosszabb az egészben, hogy az elfuserált színészi alakítás odáig juttatja Hamletet, mintha lelkében igazándiból a király köreihez szeretne tartozni, de a gondviselés a másság terhét rótta ki rá.
Ophélia nemesség tekintetében abszolút lekörözi. A női szerepek egyébként is markánsabbak ebben a feldolgozásban. Hamlet alulmarad anyjával szemben is. A színházi botrányt követő beszélgetésük olyan, mint egy panellakásbeli vita a reggeliző asztal felett. Üvöltenek mindketten, ahogy a torkukon kifér. Hamlet rámászik a királynéra, közösülést imitál, sajnos a mozdulat megint hangsúlyosabbra sikerül, mint a mondanivaló. Naturális.
Ophelia az egyetlen önálló egyéniség a filmben. A leghatásosabb snitt is róla szól: ül a tóparton, azon a bizonyos faágon. A kamera távolodik tőle, a vízfelszínen suhan, de távolodás közben a plán egyre szűkebb. Ebben egyszerre érvényesül a távolodás és a közeledés. A halál közelsége.
Hamlet nem képes férfiként viselkedni egyik nővel szemben sem. Valóban nem tüzes és nem szilaj. Egy szentimentális bolond.
Az egész film olyan, mint egy pontos leltár képeskönyv formájában. A halott király szelleme egy aranyos öreg bácsi, aki nagyon elfárad, mire felér a torony tetejére. Le kell ülnie, akár meg is kínálhatnák egy csésze forró teával. És valóban, hasonlít az öreg Hamletre. Jól meg lehet nézni, nincsenek olyan allűrjei, hogy ködbe burkolózzék, meg lassan meneteljen a sziklaszirten. Ül a toronyban és panaszkodik.
Zeffirelli elvétve átértelmezett egy-két dialógust, ami hatásos lehetne. De túlságosan korrekt és szöveghű akart maradni, amiből a végére nem maradt más, csak a banalitás.
Ezen Enrico Morricone zenei aláfestése sem sokat segít.
A rendező ebből a csávából csak úgy tudott volna kimászni, ha újra átrágja magát a darabon, és új befejezést ad neki. Például Hamletről kiderül, hogy valóban közönséges bolond. Klinikai eset, akinek hallucinációi vannak.