„...egy kettő három négy öt hat hét nyóc kilenc tíz tizenegy tizenkettő tizenhárom tizennégy tizenöt tizenhat tizenhét tizennyóc tizenkilenc húsz huszonegy huszonkettő huszonhárom huszonnégy huszonöt huszonhat huszonnyóc huszonkilenc harminc...” Kezdetnek ennyi, pedig elhangzott még vagy tízszer, a melltartós nő motyogva számolt, a félmeztelen férfiú mintha lassan mozgott. Csak ránéztem a hasukra, és láttam, hogy a dolog nem oké. A stomak, a hara ugyanis a bioenergia központja, japáni tapasztalatok szerint itt lakik a lélek, azért legszentebb öngyilkosság a szeppuku (lélek-felszabadítás), melynek technikája a szörnyű hara-kiri (hasfelmetszés). Most a legelején, mielőtt bárki bármit gondolhatna, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az ámerikai Jay Scheib és tsainak nincs hasa. Has helyett - ami szükségeltetne a gyors és lassú művészethez - nekik szalonna, piskóta, fasírthús, papundekli, cellulit, háj van, hej-haj. Hogy valaki színész (neadjisten: performer) lehessen, annak a fajfejlődés 3 fázisán kell átmennie. Ezek: a lekvár, amikor a személyiség még ide-oda kenhető, a puding, amikor már van némi tartása, de még reszket, mint a kocsonya, és a mazsola, amikor kicsi és erős, mint a bors. Ez a társaság, ezen a skálán még nem szerepelhet, még nem álltak össze erőben és szépségben valamivé. Azt hiszem, állagban ott vannak, ahol boldogult Takács néni lekvárja, amit mi csak „fosatónak” hívtunk, ne tudjátok meg, miért.
A Galileo sziderál darab, darab idő, ami asztronómiai ismeretterjesztéssel és a tágas színen való töketlen (bocsánat, de ez a harátlan szó magyar megfelelője) vonszolódással van telítve, végleg elvette a kedvemet attól, hogy asztronautának jelentkezzek. Gimista koromban egy évig tanultunk csillagászatot, a szigorában rettenetes Iván föritanár adta elő, akitől úgy féltünk, hogy fentős lett tőle a combunk köze, ha csak rágondoltunk a feleltetésre. Mikor leérettségiztem, elhatároztam, nekivágok a szpésznek, de a Hajnalka lebeszélt róla. Csúnyán szakítottunk, de közben fellőtték a Farkas Bercit (a darabban, például, róla miért nincs szó?), én meg elolvastam a Túl a kék eseményhorizonton c. szcifit, amiből megtudtam, hogy a mélyűrt a hicsik uralják, és nekünk, humanoidoknak, annyi. Ebben a “történelmi darabban” mindezt láthattuk, legalábbis én.
Galileo Galilei a strandon kinn. Naaagyon lassan mozog, mert mély a homok, és naaagyon bambán néz, mert vak. Körülveszi őtet a Matematika, a Pesztonka, az Idegenvezető, a Fordító és a Mélyűr, a Hicsikkel. A Világmindenséget jelölő háttérvászonra óriási darab csírás krumplik, és megrágott kétszersültek horrorisztikus képei vannak vetítve, a józan embert rögtön torkon ragadja a horror vacui. Ezt elűzhetnék a kutyák vaui – a computer helyesírás-ellenőrző programja is ezt a szót ajánlja. Aztán a kutyák ugatják a Holdat, miért ne ugathatnák a Jupitert is, a Jet Propulsion Laboratory G. G.-ről elnevezett űrszondájával. Naív Mr. Scheib (író, színpadra állító, rendező, galileo) kicsit koppintott Bob Wilsontól, emlékezzünk a ‘76-os Einstein a strandon c. operára, de talán ezt ma ki sem szabad ejteni, nehogy egy napra kerüljenek. Ez volt a fesztivál legrosszabb, leggizodább, leghcvsbdabb, legkxzxíxs előadása. A nyomorult néző két dolog között választhatott: vagy feszülten figyelt (ti. megpróbálta megérteni, amit, ugye, nem), vagy ernyedten unatkozott. A még-nyomorultabb kritikus ernyedten figyelt és feszülten unatkozott. A tragikus helyzetet egy dramaturgiai elem menthette volna meg: ha váratlanul bevezetnek egy pitbullt, és kilövik, mint a Lajka kutyát a vasziónába.