Különös hely a Metanoia lakásszínháza. Gyermekké tesz, mégis kijózanít. Valami élet előtti, valami síron túli van benne. Majd minden kellék szimbólum és iszonyatosan kicsi: modell-groteszk. Az emberek meg emberméretűek. Hogy is van ez? Óriások vagyunk a káosz kellős közepén?
A védett állatok mi vagyunk, vagyis hát, rengeteg olvasata lehetne annak, kik is azok. A Védett állatok című darabról borzongva távoztam, mindig azok járnak persze színházba, akik mindezt már tudják, akiknek nem kell leckét adni.
Deprimáló volt az én asszociációs fonalam végig. Merthogy az egész olyan volt, mintha embereken kísérleteztek volna egy munkatáborban. Apró őrtornyok, ijesztő szerkezetek, WC-gyár, két csontváz-modell a zuhany alatt, körötte csend és füst.
Mire gondolhattam volna ezen géppuskakemény egyértelműségek közepette? Tegye fel a kezét egy Metanoiás. Nekem hatvan perc sírkamra élményt okoztak, közben kitágultak a pupilláim a nagyon sötétben, és rosszul éreztem magam. Erős élmények. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az előadás rossz volt. Nem, egyáltalán nem, sőt meglepően kevés üresjárattal sikerült egy órányi játékot csinálni, izgalomban tartva tíz nézőt, olyan volt, mint egy mozi. A mozgások jól követték egymást, rendben. Ötletbörze is volt. A zene csak fokozta a „hangulatot”, tempót adott a játszók alá.
Ami a műsorfüzetbe került, az valóban handabanda. Merész előzetesnek jobb lett volna valami más. Mert az egy zagyvaság, a darab meg ijesztő, de biztosan ez a feladata is. Remélem, legalábbis.