1. Az iskola-színház
Túl sok a világban a dokumentált kultúra. Sok a könyv, sok a film, sok az információ, sok a panasz. A régi módszertani modellek elavultak — kérem. A tanár álljon ki a tábla elé, és mesélje el az anyagot? Kevés. (Ez legfeljebb Oleg Zsukovszkijnak sikerülhet). Szervezzen videóvetítéseket? Kevés. Már csak egyetlen megoldás marad: a tantermet színházzá kell alakítani, és az oktatókat tánc-, mozgás-, és klasszikus színházi gyorstalpaló kurzuson az alapokra megtanítani. Egy-egy témakör (például földrajzórán a Jupiter bolygó felszíne és holdjai) előadásakor háttéreffektusnak be lehet iktatni a videót (mint szemléltető eszközt), át lehet hívni a könyvtáros kisasszonyt (hogy melltartóra vetkőzve figyelemfelkeltő tárgyként szolgáljon), esetleg bevenni még a takarítónénit, hogy ott sétáljon a játéktérben, mert sétálni a színdarabban érdekes dolog, — és ezután a tanító egy szál trotyiban eljátsza a nebulóknak hogyan keringenek a holdak a Jupiter körül.
Az ilyen kis művészi marketing-hadjáratok lehet, hogy célt érnek, és csemetéink Beavis és Butthead helyett esetleg Galileire, a Jupiterre, Ödipuszra és más szép és építő jellegű dolgokra fognak majd figyelni. Reklámországban élünk, a diáknak a tananyagot nem előadni, hanem eladni kell.

2. Az alvás-színház
A közönség kárpitozott fotelszékekben ülve a színpadot figyeli. Megjelenik a mágus, a guru, a félmeztelen színész. Lassan mozgatja a kezét, néha lép, leül, lefekszik és feláll. Közben számol: egy, kettő, három, sok. A nagyérdemű lassan álomba merül, a legkitartóbbaknak a mágus érdekfeszítő információkat mormol, olyanokat, mint: „hatvan másodperc van egy percben, hatvan perc egy órában, huszonnégy óra egy napban...”, vagy a Jupiter orbitális pályájáról beszél, a Föld-Nap közötti távolságról, a Holdról és csillagokról. Duruzsol, mint Vangelis az 1981-es Albedo í39 nagylemezén.
Amikor minden szemhéj lezárult, elkezdődhet az igazi előadás. A guru belép a nézők álmaiba, összefogja azokat, és mindannyian újra a színpadot látják. Az álomszínpad a jövő, korlátlan térbeli lehetőségekkel szolgál: a színészek, felugorhatnak, lebeghetnek, röpködhetnek a játéktérben, vagy akár a közönség feje fölött.
Abban az esetben, ha a színész-hipnotizőr, visszaél az álomban tartott közönség „kiszolgáltatottságával”, a néző — mentális károsodása, vagy halála estén valamelyik hozzátartozó — panaszt tehet a David Bowie Alapítványnál, az ARTCRIME (Művészet nevében elkövetett bűncselekmények) alosztályán. Bántóan unalmas darabok esetében dühét a Ex-stasis nevű napilap szerkeztőségében tombolhatja ki, taposó műlykritikák írása közben.