Leggyötrőbb rémálmainkban, amikor megfékezhetetlenekké válnak tudatalattink szörnyei és a gyerekkori ágybavizelés helyett a felnőttkori gyomorfekély előszele riaszt fel minket a lucskos ágyban, izzadt párnáink közül, akkor sejthetjük, hogy az átkos rendszer iskolai élményei az oka bioritmusunk ideiglenes felborulásának. Mert bizony, az iskola túlzottan jó modellje és színtere első komoly frusztrációink megizmosodásának, amelyek a fúúúj mit rángatod a fütyidet édes fiam vagy turkálsz hason fekve a puncikádban kislányom kellemes polgárcsaládi, ödipáló  komplexuscsomag  első megkapásától a szereptanulós gyermekközösség-horror féregöntudatot építő hatásáiig terjednek. A félelem aztán szépen megeszi a lelket és szorongásainkkal, perverzióinkkal, teljesítésképtelenségünkkel vagy introvertáltságunkkal (szerencsés esetben) a karrierizmus vagy az alkohol és más drogkúráink után a nyugati típusú pszichiáterdíványokon kötünk ki azért, hogy szenvedélybetegségeinket más típusú függőséggé alakítsuk át.
Szörnykutyaharapást szörnyével: be kell ülnünk tehát azokba az iskolapadokba, amelyeket Oleg Zsukovszkij, rendezett sorokban rakott elénk augusztus 2-án, szombaton este kétszer is a JATE Klub osztállyá alakított alagsori termében azért, hogy a Sonderschule, mint alternatív event-színházi terápiás iskolai központ gyógyításra alkalmassá váljon. Zsukovszkij gyermekké tesz, tehát szeret minket újra, azaz emlékezetünket visszavezeti tudatalattinkba, hogy tisztázzuk magunkat úgy, hogy felhozza belőlünk a játszadozás örömét. A félelmetes iskola itt hamar - amikor a tanár úr Zsukovszkij a kérem szépen szerepből hózentrógeres, rosszcsont nebulóvá vetkőzik - szabadulásunk  közösségi gyermekszobájává változik.
Ez az átváltozás a pedagógia csúcsa: a tanár megmutatja önmagát a diákoknak. Zsukovszkij játékossága a bizalom művészete. Az eventekre, happeningekre jellemzően, a különórába mindvégig beavatott közönség az őt ért első atrocitásokból, a mondd fel a leckét és a hol a házi feladatod drámájának újraélése után még akkor is úgy viselkedik, mint egy osztály versus ez az osztály tovább dobálózik a pingpong labdákkal, amikor a tanár már messze jár. Mindez azért lehetséges, mert a tanár - egy-két valóban teátrális magánszámtól eltekintve - kommunikál a diákjaival. Megtanítja őket arra, hogyan asszociáljanak szavak nélkül: a táblára a félholdat, a házikót, az ablakot, a napocskát és más szimbólumokat lehet kirakni. A játékban van a te szabadságod: a tanár magához engedi a kisdedeket azért, hogy gondolkodjanak. Később a mélystruktúrák határán mozgó nyelvvel szembesíti a nebulókat: egy oktáveffekttel magasított mikrofonba kisiskolások elégtelen fogalmazás-dolgozatait kell felolvasni. A kisegítő iskolai oktatás végén a házi feladat a sok pingpong labda életünk végéig tartó pattogtatása, és az, hogy ha megdobnak pingpong labdával, dobd vissza pingpong labdával lesz. A vizsgával pedig magunknak tartozunk majd. Ebben a performansz színházban nem kulturális metaforáink mögöttes tartalmai működnek, nem a gyermekkorban belénk táplált tárgyi világ mítoszai: itt a mentális egészség kreativitás általi helyreállítása a cél egy kicsit darabosan, rendkívül spontánul, egyszerűen belénk avatkozva és rafináltan, akárcsak egy jó happeningben, s teátrálisan maga mutogatóan, emberközeli távolságot tartva (így bomlanak egészségesen a klasszikus, frusztrációs teátrumok falai!), akárcsak egy jó színházban, mondjuk egy Thealterschuléban. Tudatalattink szörnyei megszelídültek, felettes énünk mosolyog, a tudatos okosan bólogat, az ösztönös pedig megengedi, hogy szorongás nélkül markoljuk meg ruhánkon keresztül nemi szerveinket és szopjuk az ujjunkat. Ebből az órából, amely sajnos csak  kétszer egy volt ebben a hétben, szocializációból mindenki csillagos ötöst érdemel.