Én, kérem, egyszerű macsó vagyok, de tényleg. Néha összehúzott szemmel meredek a távolba, bőrömet tengeri só cserzette, és köptem már ott is a padlóra, ahol tilos. Nem félek attól, ha valaki kimondja, ami a szívén fekszik. De tényleg.

És ha hiszitek, ha nem – az előbbiekkel szoros összefüggésben – a politikus színházat is szeretem. Sőt, sajnálom, hogy nincs ilyen. Sajnálom, hogy alig akad társulat vagy társulatnyi ember, aki bízik a színpad és a közönség közötti igazi, közvetlen kapcsolat lehetőségében. Mintha kisebbségi érzéssel küzdenének a színháziak; azt szégyellik, ami a legszebb tulajdonságuk: hogy művészetük az itt és mosté, sőt mi több, a pillanaté, marslakóknak nem lehet színházat csinálni, de ha lehetne is, minek. Szóval volna helye a politizálásnak, ide kell beszélni, mostra, én kérem, már láttam a Tőke színpadi változatát (igaz, más országban), és mégis itt vagyok. Ha pedig ezek szerint nekem Hofi Géza a színházi ideálom, hát vessetek meg.

Csak azért mondom ezt, mert az Andaxínház előadása politizál. Mármint nem szól másról, mint '99-ről, ahogy tavaly '98-ról szólt az előadás. És még csak nem is szégyellik. Terroristák, robbantók, káoszok és léha bárhölgyek népesítik be színpadukat egy bárpulttá alakított triptichon alatt, sőt, azt sem rejtik véka alá, mi a véleményük mindazokról, akiket bemutatnak – és ez jól van így. Politizáló színház, valóságszínház – erre való ez az egész, miért is kellene törődni azzal, ha néha nincs szó az örökkévalóságról. Elvégre, ha jól sikerül a játék, akkor az is előrémlik. Felesleges olyan nagyon akarni.

Itt kezdődnek a bajok. Mert talán mégse olyan egyszerű ez az egész, talán nem olyan könnyű kicentizni azt a határvonalat, ami elválasztja a leplezetlen aktualitást és a banalitást. Vagy rátalálni arra az ízre, indulatra, ami fontossá, esetleg széppé teszi a banálisat. Indulatot, izgalmas színházi felgerjedést én egyet láttam a Még távolabb '99-ben. Ahogy a Meseautót énekelte a társulat, abban benne volt mindaz, amit – gondolom – az egész előadásban szerettek volna. A konkrét konkrét volt, de átalakult saját magánál többé. Játékos volt meg hányaveti; mégis jelentőségteljes nézőnek és nézettnek egyaránt. Amikor azt énekelték: „arany országút csillogó gyémántporán...”, szórták is a gyémántport, az pedig beleragadta a hajukba, megült az orruk tövén, és ott csillogott tovább. Bohóccá váltak a '99-es cirkuszban, vagyis azzá, amivé az egész Andaxínház lenni igyekszik: korbohócokká.

Talán a beszéd volt sok: vagy csak az, hogy túl sokat értettem belőle (javulnak a mikrofonok, koncerten és színpadon sok csalódás okozója ez). Elbohóctalanodás – hát, abból is volt sok: erőlködésből, laposságból, szimplaságból. Pedig mindent szabad: szabad nagy, FTC-rendszámos autóval érkezni, hangos részeg-újgazdagot vagy kit játszva kiszállni (de kiszállásnál azért bevárni a késlekedő fotósokat), sanzonozni, felhajtott gallérú zakóban puskát rázni, bombákról beszélni meg arról, hogy főleg a nagy házakat robbantják fel, azokat, amelyekben úszómedence és bevásárlóközpont is van. Épp ez volna jó – ha végre valaki közhelyekből (vagyis legsajátabb mindennapjainkból) építene valami nagyot. Csak nem szabad hagyni, hogy ne szerethessük meg a szomorú bohócokat. Rossz ha a közhelyeinket csak viszontlátjuk, ahelyett, hogy felismernénk őket és rájuk csodálkoznánk (na jó, ilyen is volt, amikor a két színésznő pár egyszerű mondatot ismételgetett makacsul, míg az zenévé nem változott, meg az, amikor Geltz Péter és társnője némán, megadóan fordult egyet-egyet a bárszéken).

Szabad mindent: ha személyesség és személyes indulat hitelesíti. E nélkül viszont még a Tőke sem érdekel. Persze, ez is csak beszéd, mert végül is, a befejezés mégis csak hatásos volt. (Régi színházi bölcsesség ez: ha bejön egy nő nagy posztókabátba gombolkozva, akkor az hamarosan meztelen lesz – legalább egy kicsit.) Vagy hatásvadász? Lehetett volna bármelyik: de hát a finálé az egész előadáson múlik.