Majdnem olyan szépek, mint a gascogne-i legények, s ráadásul igencsak merészek. Merészek, mert falábra kapnak, még jó hogy ez az Alföld kevéssé lejtős, Kecskeméten is nehéz lenne hegymenetben gyakorolni.
Kedd este volt, megtelt a Hold: a Széchenyi tér fái alatt doboltak, lépegettek, vették félvállról az összegyűlt közönséget.
Pedig voltak ám köztük gyerekek és öregek, különös tekintettel a hátrányos helyzetű korosztályra. Még a Güzüék is megjelentek, Áronnal a vázon, a Melinda meg arról beszélt, milyen jó lenne most dinnyét enni, számolatlanul köpni a magokat, cukros lével törölni a szemet, kicsit később meg pisilni indultak.
És akkor megszólalt egy jó nagy dob, verte egy ember, a hátul állók közül sokan plébekkre gyanakodtak, pedig nem, élő volt az, élő a javából.
És amikor a lángok elkezdtek égni, kicsit füstszag is lett, a Güzü meg azon izgult, mikor jön már vissza az asszony, mert jó lenne már meginni valamit, de a pénz, az az istenadta pénz egy tárcában volt, és az a tárca meg az asszony táskájában, aki pisilni vitte a gyereket, de lehet, hogy ő is a porcelánra szavazott.
És a legények a meg izzadtak rendesen, mi meg szagoltuk azt a fránya büdös füstöt és azon gondolkodtunk, vajon a Pályi meddig képes még ilyen keményen csinálni, meddig mehet ez így, meddig fogja még ezt bírni és hinni. És ami ugyancsak nem kutya: mindezt velünk is elhitetni, megmutatni, hogyan kell égitesteket rabolni, közben meg apró kis tüzeket osztani, hátramenni a kocsihoz, egyensúlyozni, tűrni hogy a lány, egy mindent értő asszony megtörölje a homlokunkat, megvárni, hogy kicserélje a fáklyát kezünkből és előre menni. Egészen előre, ki a vászon elé, és nem nézi hátra, hogy hát akkor most mi van, mert tudjuk, hogy a háttérben aki dolgozik, nem fog cserben hagyni.
És a közönség szkeptikusabb része, a rendezői jobbon azt feszegeti, vajon esni fog-e még ma, illetve tegnap, illetve akkor ott, nem sokkal az ezredvég előtt. Hát nem, akkor és ott nem esett, a taps, az összecsapott tenyerek hangja messzire szállt a nem egészen száraz levegőben, Tisza Lajos (de szép név ez) kalapjánál kicsit megbillent és továbbrepült, el messzire, egészen a vízig.
És a víz, miszerint folyó, bizonyos vélemények szerint szőke, de szerintünk inkább kese, nem tétovázott, átengedte a hangokat, átengedte a füstöt, a meglepett közönség csodálatszagát, a leizzadt fiúkét, a kerekszemű lányokét, meg egy kutyáét, mely olyan szomorúan nézett egész este, mintha neki kellett volna a vizet tartani, pedig dehogy, mert ott a gát, a part, mondani rakpart, ki lehet állni, átnézni, hangosan mondani, kérdezni:
új? Szeged?