Nagyon szeretem és nagyon gyűlölöm a színházat, de azt hiszem, hogy aki színházzal foglalkozik, megérti: miért nem tudok nélküle élni. Rengeteg gyötrelmet okoz, de rengeteg örömet is. Amikor ezt a darabot összeraktam a III. Richárdból, Lorca egyfelvonásosaiből és a saját szövegeimből, akkor nagyrészt azok az élmények mozgattak, amelyek a nyíregyházi színházban való jelenlétem és távozásom kapcsán értek. A színház-a-színházban megoldás a darabban nagyon alkalmas arra, hogy az egész társadalomra kivetítse a történetet. Végső soron persze arról szól a dolog, hogy mit lehet kezdeni a színházzal egy olyan világban, ahol a tévéhíradó naponta hozza a sokkoló képeket, híreket. Ezt a hatást nagyon nehéz felülmúlni: a mai színháznak alig van esélye arra, hogy bármivel katarzist okozzon. Ha ilyen kegyetlen és sokkoló a valóság, akkor a művészetnek az alapvető funkciója válik kérdésessé. Arról szóljon, ami van, vagy pedig arról, aminek lennie kéne vagy lehetne? Ez még drámaíróként okozott problémát, rendezőként viszont már azt kellett megoldanom, hogy az alternatív színházhoz szokott színészek, akik rendszerint izzadnak, üvöltenek és fetrengenek, professzionális színészeket játsszanak el, akik rendszerint nem izzadnak, üvöltenek vagy fetrengenek. Szóval ez az előadás az alternatív színházhoz képest alternatív. Igazából se a drá-maíróként, se a rendezőként feltett kérdésre nem sikerült választ találnom az ÉS-ben, de már nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán folytatnom kell-e a keresést. Ugyanis ezekre a kérdésekre aligha lehet végleges választ adni. Én abban bízom, hogy a színházat életben tartja az a sajátossága – mondjuk a tévéhíradóval szemben–, hogy itt még mindig élő embereket lehet látni. Csak arra kell vigyázni, ha az ember nem túlságosan sikeres és népszerű. Azt hiszem, nekem a dolognak ez a része egész jól megy. Így viszont pénzügyileg és más hasonló szempontokból nagyon nehéz egy produkciót létrehozni. Ez is egy olyan dilemma, amelyre még nem sikerült választ találnom.