Dévényi Ádám koncertjén, a JATE Klubban azon tűnődtem, hogy koncertjeit, illetve dalait azért jó hallgatni, mert ez idő alatt az embernek lehetősége van eltűnődni. Úgy általában, elmélázni. Dalai olyanok, mintha nem akarásból, határozott szándékból születtek volna, hanem „muszájból”: nem lehetett meg nem születniük. Szövegeik nem „mondanivaló” nélküliek, mégsem érezhető bennük olyan konkrét szerzői intenció, üzenet, amelyet mindenkinek egyöntetűen fel kellene ismernie. És ez jó. Leginkább hangulatokra ismer rá az ember, nem túlzás azt mondani, hogy életérzésekre. Ezek a felismerések pedig nem is feltétlenül a szövegeknek köszönhetők, vagy azokból következők, hanem az előadás egészéből (előadó, dal, szöveg, kísérők, hely, közönség együtt).

Tartalmas voltuk ellenére a dalok nem követelnek feszült, megerőltető figyelmet, direkt-koncentrációt – ha a koncerten ül az ember, nyugalom van. Rezignáció. A dalok nem helyzetjelentések, nem történetek, inkább apró beismerések, ilyen vagyok (nem csak Dévényi Ádám, hanem valamennyien): tökéletlen, szkeptikus, kívülről nézem magam, és nem vagyok elégedett. De nem lázadok, nem heveskedem kétségbeesetten, mosolygok magamon. Néha talán elnézően, de belátóan.