Minden tiszteletem Meskó Zsolté, aki egy egyébként meglehetősen érdektelen filmben (A Morel-fiú) nyújtott a rendezői (Xantus János) és színészi aktivitást messze felülmúló produceri teljesítményt, és nagyon várom, hogy Magyarországon egyelőre gyerekcipőben járó szakmáját ennél színvonalasabb produkciókban is gyakorolja. Apropó gyerekcipő, minden tiszteletem jár Szederkényi Júliának is (ha ugyan lehet a tiszteletet így megosztani), aki Weöres Sándor gyerekversei nyomán készített kisjátékfilmet, de nagyon vegyesek az érzelmeim a produkcióval kapcsolatban. Mert ha valaki úgy filmesít meg verseket (bármilyen verset), hogy javarészt egy az egyben mutatja meg – tehát mintegy illusztrálja – a szövegben foglaltakat, akkor ezzel óhatatlanul egyenlőségjelet tesz a kép és a szöveg közé. Csakhogy éppen Weöres Sándor az, akivel ezt nem lehet megcsinálni. A film saját forgatású jeleneteinek nagy részében zöld mezőket, szép gyerekarcokat és mindenféle labdákat látunk. Úgy, hogy a kicsit arrébb álló vegyipari kombinát még véletlenül se csússzon bele a képbe; és úgy, hogy a gondosan válogatott gyerekek legédesebb gesztusai legyenek egymás után vágva. Weöres zsenialitása ezzel szemben abban rejlik, hogy a valóságot nem leszűkíti, hanem univerzálissá tágítja, mígnem a végén minden körbeér, és a teljesség szépségében gyönyörködhetünk. Számomra az igazi találkozást a szöveg és a kép között a (mint utóbb csalódottan konstatáltam) más produkciókból átvett természeti képek jelentették. A békák esetében ugyanis nem lehet olyan szigorúan venni a castingot, mint a gyerekeknél. Az alapvető félreértésért cserébe viszont nagyszerű színészek nagyszerűen mondják el nekünk a verseket. Ezenkívül rettenetesen izgalmasnak és előremutatónak találtam azokat a részeket, amelyek nem a szöveg szó szerinti tartalmával, hanem egyedül a benne rejlő zenével keresték a kapcsolatot. Ezekből a képsorokból nyilvánvalóvá válik, hogy Szederkényi Júliának milyen hihetetlenül jó érzéke van a vizualitás és a ritmus mélyrétegeihez – és éppen ezért zavarbaejtő a nyugdíjbiztosító-reklámok stílusában készült első tíz perc. Ha létezik a szükséges rossz kategóriája, akkor létezik a fölösleges jóé is, és a Bóbita-film alighanem ide tartozna. Csak örülni lehet, hogy elkészült, de igazából semmire se jó. Álomnak túl valóságos, valóságnak túlságosan álomszerű; gyerekeknek mesterkélt, felnőtteknek naiv.