Elszálltak a felhők, kisütött a nap. Lásd mint fenn. Odalenn azonban pontosan belelátni egy dekoltázsba. Olyan dekoltázs, amelyik mutatja az alantabb, testileg közelebbi narancssárga pólót, de takarja a melltartót. A mellek teteje mindazonáltal láthatólagos, anyagtól – ruha – színtől – ruha – függetlenül. Érti, ez volna a faxni.
Szekszista vagyok, de rasszista nem.
Népes társaság üldögélt a jugoszláv ételeket áruló étterem teraszán és bikát ittak a fiúk. Tudom, gyönge ez így, ám előtte történetmondásba keveredtünk, igyekeztünk a koncerthelyszínre éppen, de elmaradt a fellépés. Bejön a pszichiáterhez a páciáns és mindjárt levetkőztetik. Lankadtan férfias, igen jámbor jurta, ahol él, nincsen ehhez a tempóhoz szokva, neki a közösség még mindig a nyelv és a nemzet. A pszichiáter felnéz végre és mondja: látja, nekem ez a problémám – fekszik előtte az a meztelen alak – most maga jön. Teszi hozzá.
Volt az égi barátomnak egy zsidó-tesztje. Égi barátom találkozás közben egyszerre csak zsidózni kezdett, oly alpári módon, oly undorítón, a szeme izzott és összeszükült, s mindenféle slemil-tréfli fasznak elmondta az utolsó – a bolygó zsidót is. Erre az ember nem mondhatott mást: én is zsidó vagyok. Égi barátom hallgatott egy csöppet, ahogy a csapdavas, mikor ütközésig üt és a rókaláb a zsákmány. Majd azt kérdezte: te is?
Az égen madarak szálltak, földön járt mindenki, aki csupán egy adag szeretetre vágyott. A vágy nem ildomos. A vágy a legmélyebb gödörbe taszít. Vágy közben hajla-mosak vagyunk kiesni az idő szinkronszitáján és belelátni abba a sokkal titkosabb rekeszbe, ahol a lányok a használt illúziókat tartják. Néhány levetett harisnya, alsók, kombiné. Titkos harsonák is felzúgnak ekkor és az ördög hegyezi a ceruzáját. Szájtáti gyerekként egyszer Londonban én is odamondogattam egy kövér, pattanásos, visszeres nőnek, aki büdös is volt és a sliccét sem tudta a farmerján behúzni – ahogy a hasát sem – egyáltalán semmi behúzásra nem volt képes és valamit térdmagasságban szoptatott. Azt mondtam: én most téged kinyalnálak a bugyidból. Anyám adott egy akkora pofont és a szégyentelen mondat ettől megállt a levegőben és nem mozdult többé. Hogyan vagy ki hibázott, egyáltalán nem lehetséges, hogy a teremtés, bár ólnál is szűkösebb? Mire megtanulta, nem játszik, tényleg ezt kérdezi, a lányok illatosak lettek és sohavisszanemtérők, kihagyhatatlanok, ugyanakkor hatalmas önbizalmuk teljes tudatában, a megközelíthetetlenség hideg arclemosójával felszerelve örökre nem.
BéPé mesélte tehát az Önök tudósítójának, hogy ellopták a bőrtáskáját. Nem is így kezdődött, sokkal inkább úgy, hogy kérdezte BéPé az Önök tudósítóját, látja-e azt a bőrtáskát heverni ott, széken, színházi nézőtéren. Igen – volt a válasz. Ellopták tehát. Béla vette a jegyet és egy pillanatra őriző felügyeleti pillantás nélkül maradt az úti-poggyász. Már vitték is, már takarták is, már iszkoltak is, már húztak, már övék. BéPé ekkor ugrott talán méterekkel is többet mint egyéni csúcsa eddigelé, enyém – mondta, de már vágtak is vissza – enyémenyém – esély sem volt. Így történt, nem másként, hogy azon az estén egyetlen értő néző maradt. Egy görög bőrtáska, nem kevesebb. A táska szemével látni, ha van program, mi érdemes és követendő, hát ez.
Megfogta a mellét és húzta magafelé. Egyre távolabb és még közelebb. Nem volt kedve áthidalni. Remegett, amikor az odakészített vödör megtelt vérrel. A Hold habos volt, sápadt és hideg. A csillagok csókoltattak.