Ismeritek a mesét a sánta ördögről? Egy teliholdas este grabancon ragadott egy diákot, felvitte Madrid legmagasabb tornyába, és a kedvéért lekapta a tetőt a város összes házáról. Kukkoltak ott ketten a toronyban kuporogva, az ördög és a diák, bámuldoztak, mennyi minden történhet egy ilyen nagy városban, és jól érezték magukat.
Alekszej Merkusev a Derevo alapító tagja, többször is járt már Szegeden. A Derevo a Thealter legnagyobb felfedezése -- és a Derevóból alakuló, vele kapcsolatban lévő -- társulatok a fesztivál eddigi legnagyobb nyeresége. Merkusevet tehát a fesztivál első teltházával fogadta a közönség, és vastapssal ünnepelte végül. Szeretni akarta őt, mindenáron.
A Pom Pomból idepottyant házak között kezdődött az előadás, ahogy egy cilinderes, bohém garabonciás sertepertél az utcán, apáskodik a város lakói felett. Aztán andalítóan kialszanak a város fényei, a tetők lerepülnek, és a nagyérdemű beleláthat egy szomorú, cilindertelen alak szomorú, idétlen péntek tizenharmadikájába.
Kezdődött a bohóctréfa.
A szomorú alak jól érzi magát otthon. Kis dolgok köré csinál nagy cirkuszt, előszámlálja a hétköznapi élet összes mozzanatát, a bejövés, kimenés, leülés, felállás, várakozás összes kis rítusát. A bohócok természete már csak ilyen: sorra veszik a trükköket, küzdenek a csendben telő másodpercek ellen. Muszáj, hogy mindig történjék valami. Mindig valami új. Kell tűzköpés, szikraeső, váratlan tüzijáték, égből hulló sületlen csirke. Ezek a sztenderdek, és a nagyérdemű publikum valószínűleg dühödten visszakövetelné a jegy árát, ha nem kapná meg őket. Meg kell néhány újdonság: muszáj a régebbi bohócokat túllicitálni. Nagy rózsaszín plüssegeret én például sosem láttam még színpadon.
Merkusev minden poént kiélvez, kivárja a nevetést, gesztusai hatalmasak: sosem néz úgy, hogy legalább ne emelné indiánmód a szeme fölé a kezét. Elvégre bohóc. Csak -- mert az ördög, egyebek közt, a részletekben lakik -- sántít ez az egész. Jó lehetne, de nem ide való. Ez egy szabadtéri előadás, ami tévedésből került fedett pályára. Így, körítve mindazzal, ami a színházzal általában jár -- néző jegyet vesz, kilencre odaér, csendesen elhelyezkedik, és aztán komolyan, sokáig néz ugyanarra, mint a többiek -- hosszúnak tűnt Merkusev bohóckodása. Meg ritmustalannak (pedig a bohócok ritmusérzéke, ugye, minimum olyan, mint az artistáké), meg néhol megoldatlannak, meg olyan minek.
Képzeljük el mindezt inkább holnap délben a Klauzál téren. Mindenki jobban jár, néző is, bohóc is. Ott szabad jönni-menni, elugrani a sörsátorhoz, és visszajönni. A Klauzál tér verőfényén mulatságossá válna a plüssegér, meghatóvá a kettétört bohócszívet elrepítő lufi, örülnénk, ha tüzet köp a pacák, a következő jelenetet nem látnánk, mert épp hátrafordulnánk valamiért, de aztán megint pukkanna valami, ami miatt muszáj volna odanézni, vagy mégsem, de az sem volna baj. Merkusev, ne hagyd, hogy színházat csináljanak belőled, legyél bohóc!
Azért volt színház mégis: nem az előadásról, hanem arról kellene hosszan írni, sokat beszélgetni, ahogy a bohóc végül meghajolt. Félig-meddig megszabadult a jelmezétől, mosolygott, és nagyon örült. Kecses lett és könnyed: végre lehetett szeretni őt, tisztelni a mesterségét, és irigyelni a tapsokat. Erre való az egész.