Régen fogadtak színházban olyan közvetlenséggel és őszinte személyességgel, mint tegnap a Metanoia Különítmény előadásán. Már a nézőket a zsinagóga karzatára invitáló színész megjelenése előtt a kezembe nyomtak egy összetekert, spárgával átkötött papirost. Nem szeretem a cédulázást, ha színház előtt olvastatnak, de ezt a gondosan elkészített üzenetet muszáj volt kibontanom. Megijedtem, mert amilyen keskeny volt a papír, olyan hosszú. Nem is akartam elolvasni, ám felfedeztem Hamvas Béla és Weöres nevét. Újabb meglepetés, muszáj volt elolvasni is: vajon mire kellenek ezek a szövegek, hogy jönnek ide? Mit akarnak pótolni? Nos, semmit. Nem arra szolgálnak. Ráhangolnak valamire, ami nem az úgynevezett hétköznapi valóság.
Odafönt, a zsinagógában -- az előadás helyszínén -- megint olyasmi fogadott, amire aligha számítottam: játék, de halálosan komoly játék (és gyermeki értelemben az). Játék, amelyet nem játszani kell, hanem játszódik, nem elfogadni kell a szabályait, hanem átadni magunkat nekik, mint ahogy a tökéletes sötétnek adja át magát az ember, mert nem tehet mást. A sötétnek, amely egy egészen pici helyen is végtelenné tágítja a teret. És bizonytalanul botorkálnak a Nap meg a Hold, aztán megjelennek a csillagok, az űr és a káosz. Hiába minden zárt, matematikai pontossággal felépített geometriai forma, mert ez utóbbi (a káosz) nem is odakint van, hanem bent, az elmé(k)ben, a gondolatok laboratóriumában, ahol zenévé, hanggá lesz. Mozdulatok ritmusává, mondatok dallamává.
Halálosan komoly játék ez az előadás, mert megélhető. Gépfegyvert fogtak rám. Szörnyű volt. És nem azért, mert attól tartottam, hogy elsül. Az elme működésének tárgyiasulása. Költészet a színház formanyelvén. Extázis-objektum.
...és a meglepetésekből az előadás végére is maradt: kiürült a tér, elcsendesült minden, semmi taps, semmi színház, semmi ismert és használt játékszabály. Csak a nézők ültek magukra hagyottan. De nagyon jó néha magunkba nézni. Színházban is...