A Necropolisban számos filmnyelvi dialektus keveredik egymással. A vegyes technika által elmosódnak az elbeszélésmód megszokott határai. A film száz éve alatt emészthetővé tett mozgóképi alapfogalmak mögül egy az egyben ömlik szét a valóság a vásznon. És csak ezután jön az, amit mesterségnek hívnak: az alkotók az egy darabból való film-valóságot biztos kézzel és szenzációs belső vágásokkal osztják fel lassúra és gyorsra, fekete-fehérre és színesre, reálisra és szürreálisra. A film voltaképpen mindvégig ugyanazt a teret járja be. És mivel ez a tér halott, bármely logika utat mutathat benne, ha a mozgókép fonetikájára épül. -- A Necropolis a kimondhatatlanságról szól.
A Kicsimarapagodát alkotó Hajdu ezzel szemben már a dolgok kimondhatóságában hisz. A főcím alatt gunyoros, suttogó koboldhangok ismétlik el a felirat szövegét, és ugyanezek a hangok szólalnak meg később a festő titkolt vágyainak kivetüléseként is. A narráció kifordul: itt éppen az válik az elbeszélés legszilárdabb keretévé, ami máshol a legrejtettebb magva a történetnek. Az expresszivitás tudata egyben jogosítvány az ismételgetéshez is. A fényképész bemutatkozása is a kifordítottságról szól: az intim monológ bántóan éles, fehér fényben hangzik el; a fényképész pedig a művészet szabadságáról papol a szorosan megkötözött modellnek. Mindezt persze a következő képben -- a fényképezőgép lencséjén keresztül -- fejjel lefelé is láthatjuk. De még a primér tanulság is megengedett ebben a hedonikus képáramlásban: a történet záróköve a csecsemő halála. Mert a koporsó vízszintesen is, függőlegesen is szimmetrikus.