Nem szabadna annyit színházba járnod, Ervin -- üvöltötte a felpaprikázott tömeg -- mert lassanként az idegeinkre mennek az ármánykodásaid. Mondd csak, mégis, mit képzelsz? Talán azt hiszed, hogy majd pont te osztod ki ránk a kompót szerepét? Hát valóban azt gondolod, hogy az élet egy merő fesztivál; azt hiszed, hogy nincs más örömünk, mint téged bámulni a nyár poshadt derekán a Tisza-parton? Hát nem sül le rólad a fecskenadrág? Bánjuk már, hogy olyan türelmesek voltunk veled eddig, de ennek most már vége. Jövőre mi kérdezünk. Az egész világ lesz alternatív, és nem te, nyavalyás. Majd meglátjuk, mit hozol ki nagy művészetedből akkor, amikor ötvenegy álló hétig (inkluzíve márciusi adóbevallás) neked kell állni a sarat a világban. Eljársz majd te is a sarki büfébe, ne félj! Mi az, hogy! -- csaholt vissza Ervin. -- Adok én nektek kultúrát, látványzabálók! Meglátjátok majd ti is az apró férgeket a függöny vásznában, de akkor már nem lesz jajbocsánat. Szikkadjatok bele a saját tükörképetekbe, hízzatok kellékcsirkén, aztán majd beszélhetünk megint.
És miközben a latrok egymást koncolták, a fán pihegő pénzespostás kilószámra szedte a meggyet, bár annak már nincs szezonja, azt hiszem. A cápa meg végképp mást csinált.