A szervezés tökéletes: a negyedik napon, amikor a fáradékony fesztivállátogató épp kezdené azt hinni, hogy akkor ennek vége, jó volt, de tudtuk előre, milyen lesz, és azért ez egy kicsit kár, akkor beüt a kénköves mennykő, és hirtelen mindent felforgat (megváltoztatja a leányzó fekvését, már ha leányzó ez a fesztivál és fekszik). Tavaly Az Álló Idő Színháza szolgáltatta ezt a kénkövet, és végre idén is becsapott, hogy nagy, váratlan fénnyel világítsa meg azokat az egyszerű igazságokat, amiket magunktól is tudhatnánk, mindenféle villámcsapás vagy más patetikus kiegészítő nélkül -- csak a sok színházbajárás közben hajlamos mégis megfeledkezni róluk az ember.
A szűk térben hihetetlen pontos elemzés eredményeként létrejött előadást láthattunk. Jól olvasták a darabot, amíg olvasták, és nem szégyellték megtalálni benne mindazt, amit Genet sem szégyellt beleírni. Idáig is kevesen jutnak, de ez még nem volna elég a jó színházhoz, mert aztán merni is kell eljátszani mindazt, amire rátalál az ember, és formát kell neki adni és szenvedélyt. Sok elszántság kell mindehhez meg ész is, valószínűleg, és úgy látszik, ez a két lány mindkettőben bővelkedik. Összefoglalom az eddigieket: Szorcsik Kriszta és Mezei Kinga tehetséges, és színpadra született.
Előadásuk a szenvedély bugyrainak fájdalmas, önsanyargató feltárása. Barokkos tükörlabirintus, anélkül, hogy szépelegne, bölcselkedne vagy üres effektusokra hagyatkozna. Van az önfeltárásnak egy foka, ami zavarba ejtheti a nézőt. Ezen a fokon kell túljutni, hogy ott legyünk ahova csak színház vihet. Ahol megint érdemes mindennel bátran szembenézni. És ha a színészek bátorsága nem válik magamutogatássá, a néző biztosan nem kukkoló: ott van együtt ezzel a két, esendő lánnyal lent a legmélyben. Claire és Solange rituális ön- és egymásfeláldozásának fokozatai végigvezetnek a szenvedély, a pillanatnyi megnyugvás, az átmeneti tiszta szeretet, és aztán persze megint az önromboló szenvedély stációin. Ők vezetnek, és mi nézők, követjük őket. Nem hinném, hogy volt, aki lemaradt: ennek az erőnek nem lehetett ellenállni.
Csupa belső, személyes ügy. Mégis nehéz volna megfeledkezni róla, hogy ez az előadás háborúban készült, a két színésznő a bombázások idején próbált. Ezért rendelkeznek a bombák energiájával. A szenvedélynek azt a csupasz állapotát, ahova ők eljutnak, puszta szeméremből vagy szégyellőségből állatinak szokás nevezni. Ők az állatit mutatják meg: maguk is átalakulnak, játékaik mintha egy baromfiudvarban játszódnának. A két cseléd gyerek, de nem ártatlan, még ha néha szeretne is az lenni: az éretlenség és a felnőttek iránti vágy keverte ki húsbavágó játékaikat.
Meg a magány. Ezeknek a cselédeknek még Madame sem jutott, egy tyúkot ajnároznak. A Madame kiiktatásától azonban nem zökken ki az előadás kereke, pedig a tyúk helyett beszélni kell, a tyúkot mozgatni kell. Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta azonban játszik: nagyszerűen játsszák be az egyszerű teret, használják eszközeiket, minden száz életet kap körülöttük. Alig vannak kellékeik: egy pad, egy ablakkeret, egy kalitka (benne két tojás -- ha akarom, a két egyforma lány sérülékenységének, bezártságának szimbóluma). Minden efféle előadásban ott leselkedik a veszély, hogy az eszközök túlságosan szimbolikussá válnak, sokszor felmutatják, túlhasználják őket. Itt viszont ez is működik, még a tojás is csak az utolsó pillanatban törik össze, amikor össze is kell törnie.
Dramaturg, rendező, díszlet-, jelmeztervező és két sokat ígérő színésznő szerencsés egymásratalálása ez az újvidéki Cselédek: pedig csak két főiskoláját éppen befejező színinövendék önerőből összehozott műve az egész. Úgyhogy vigyázzunk: ezek a lányok még csak most kezdenek tanulni.