Dobszó az éjszakában, elhullajtott tollak, meg minden... Beavatás? Rítus? ...vagy mi? Mindegy. Ez mostmár sosem derül ki.
El lehet felejteni. Méghozzá azonnal. Mert jön a lazaság: rágózás a színpadon, bele a pofánkba... Eklektika? ...vagy mi? Nyilván, mert aztán megszólal a folk-zene. Az legalább jó. Kár, hogy az előadás időről időre megszakítja. Sőt, végül tökéletesen megsemmisíti, hogy felcsendüljön a gépesített népzene (a népi gépzene, vagy gépi népzene). És ez még nem elég: "kigyúlnak" a diszkófények is, rock and rollá lesz a néptánc . Persze nyilván erről (is) szól a mese. Na de így? Sokat mondó eklektika...
Szóval a közhelyekből nem lehet kifogyni. Deák Tamásnak legalábbis –úgy tűnik– mindig marad tartaléka. Előfordul persze, hogy a közhelyek ellenében dolgozik. Itt például kiderül, helytelen el nem hinni, hogy nyílik még a sárgarózsa, mert nyílik... De minek? És egyáltalán, ez az egész minek? Való igaz, hogy az egyik legérdekesebb (ha nem a legérdekesebb) téma férfi és nő harca, a verseny egymásért és egymás ellen (ráadásul több változatban: van páros, egyéni és váltó verseny, ezekkel az előadás él is), de hiába, ha érdektelenül van adva.
Ráadásul a zsinagógát megint eltakarták. Persze, ha ezt elfeledteti, ami előtte van, nem baj. De ha nem?
Pedig a dobszó olyan bíztató volt – nekem legalábbis. Hiába. Csak félrevezetés. Azért a színészekért kár. Engem lenyűgöz az odaadás, az energia, de csak--, ha értelme van. Ha valamire való "célt" szolgál. Ellenben hihetetlenül elkeserít és bosszant a felesleges, érdemtelen dolgokra (f)elhasznált színészi, emberi energia pazarlásának látványa. Márpedig ez az előadás elsősorban ennek látványát nyújtja, a többi csak mese.