Aligha tudnám elmondani, mennyire fáj nekem, hogy a magyarországi filmkészítés oly gyönge lábakon áll mind a pénzügyek, mind a gyártáskultúra terén, hogy ismét a produceri kiválóságra hivatkozva kell egy friss magyar rövidfilmet kiemelnem a Thealter gazdag kínálatából. Győrik Mihály írta, rendezte és koprodukálta a Keresztutak című, tegnap este játszott, szórakoztató kisjátékfilmet, melynek ad hoc erényeit mi sem jelzi jobban, mint hogy ko-zeneszerzőként az a Lajkó Félix bukkant fel benne, akinek koncertjét éppen a vetítés estéjén mélyen aggódva, ám teljesen hiábavalóan várta a fesztivál ingyenesújságra-vetődő altipublikuma. Győriket nem rémiszti a kultúra szüreti kosarába mindeddig hullajtott lédús gyümölcsök iszonytató lökettérfogata, melyek közt, mi tagadás, nem egy példány akadt, ami eleve férgesen látta meg a napvilágot: Győrik nemet mond a csupán önnön köldökét stírölni képes kortárs filmesztétika kataton fallokráciájára, és a milleneumot egy a kilencvenes évek elejét idéző retro-slágerrel köszönti. A huszonegyedik század első nagy filmnyelvi fordulatáért vívott könyökölős hajsza forgatagában biztos pont lehet számunkra egy-egy nosztalgikus táncdal az érdekes egybeesésekről, és a rohanó város lakóinak zajos magányáról. És persze a minden idők ideológiai top tenjének biztos tagjaként számontartott multikulturalitás eszméje sem hiányozhat ebből az édes-bús, egyszerű-de-legalább-érthető típusú filmből, nem beszélve a minden idők ökonómiai top tenjének biztos tagjaként számontartott külföldi szponzor eszméjéről. Az operatőr Vajda Péter, aki néhány hónappal ezelőtt még e sorok szerzőjével együtt azon fáradozott, hogy Ernyey Béla televíziós magazinműsorának hölgyvendégeit olyan színben tüntesse fel, mintha e vendégek az életben kevesebbet fáradoztak volna a valóságosnál, tiszta, ökonomikus, sármos és precízen oldalra rendezett képekkel járult hozzá az éjféli film extatikus érdeklődésben kibontakozó sikeréhez.