Kubla kán tündérpalotát
épített Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyílt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.
De oh, amott a cédrus födte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyorsan lélegezte volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mit felugró jéges?
vagy mint pelyvás mag a csép alatt, -
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s ráncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
öt mérföldet átnyargalva szállt a
szent Alph a völgyébe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
    
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!
A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vízen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!
Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szívemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!" kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört rá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Mennyország tejét!"