Nézi, így volna helyesebb. A látás képessége a színházban lehet ugyan áldás, de békesség aligha. A magyarázat ugyanis nem része annak, ami előadásként él. Él, pedig nem az élő test színpadon történő megmutatása a színházi biologikum. Hanem a többi. Többiszámban. A látásról beszélhetünk, a nézetről aligha. Mégsincs más választás.
Nekem könnyű volna azt mondani: ez van. Egyrészt ez nem igaz. Más is van, de az nincs itt vagy más is itt van, ami nincs benne a pakliban. A beregszásziak vagy az újvidékiek nem voltak benne. Most viszont vannak. Vastagon. Távolról tűnhet úgy, hogy túl távol. Ahogy pedig volt, úgy túl közel. Az érvényesség mutatványi, innen szinte bántóan intim. Akárha belelátnánk egy idegen házának ablakán, ahol pedig magunk vagyunk, és nincs mese. Lucifer fölveszi a cipőt. Leszáll a Földre a Fényhozó, és fekete cipőben végigcsinálja a Színeket, ahogy írva van. Amikor elég, akkor hiába minden. A cipőt nem tudja levenni többé. Beleragadt. Itt, a Földön. A két lány már az átjárást sem ismeri. Ég és Föld között? Ugyan. A köldök mögött tátongó sír fölött, legfeljebb. Ott, ahogy folytatódnak ők, a lent és a fent értelmet kap ugyan, de vigaszt nem. Vigasztalanok voltak ők, s mégis azt mondták: látjátok, apafejek, csak így! Szégyellhetjük magunkat!
Valóban? Aki itt volt, a végére ért. Ha kezdte, akkor is. Mi, magyarok igazán. Aki bírt, kiállt a partra és belenézett a vízbe. Kavargott ott tánc és zene. Silány és súlyos. Pillanatnyilag nincs, ki ezt elválasztaná. Nincs lenti-fenti. És fordítva sincsen. Aligha nem mondaná mind, hogy neki micsoda, és, akkor ezt szerinte nem másként, színházban szólítja a színházat meg, mint valami istenséget, aki elveszett. Reagens dolog. Igen-igen. Nem is annyira fárasztó, mint tud lenni, ha avatatlan kezek tapogatják, félvakon. Inkább túl-avatottak azok a kezek. A Népi Rablét kivette onnan. Süsüék is affelé. Szőke Szabolcs és zenekara a hangszert szorítja vele. Az Andax végigsimít újra és újra önmagán. Van találati arány. Hudiék nyomják, a sokból/ban kell tisztogatniuk. Nehezebb út, de messzi vezet. Felhőék markában felhő és elillan. Szász úr bábozik, az isten áldja érte. A Maskara egyensúlyt vételez. Deák Tominak nagyon sok partitúra bajlódás a mutatóujj. Peró egyáltalán nem múltban kutakod, neki a két tenyere teleírva van. Egyedüli. Leltározott most Szeged. Láthatták.
Az Örvényt haza akartuk hozni, és Halász hazahozta. Keretes szerkezet, szeretem. Visszaírni egymás sorsát, egyikét a másikába. Jól vannak, a helyükön. Az Örvény hazajött, s most itatja föl magát itt. Halász a Nagy Mutatványosok útján közlekedik, behajtási engedélye van az irányokba, ahol megáll, szétnéz. Szemző nézte a Zsinagógát, látta, hogyan szólnak a hangjai. Az Örvény vizébe zuhantak a testek, Halásznak elég volt kilötyögtetni a tejet, aztán az esőskelős-keringő.
Nem lesz táncszínház. Ez majdnem koncepció volt. S lám. Táncukban, mert táncol az is, aki vezényel, ott volt, amiért a koncepció.
A börtönben én majdnem meghaltam. Láttam a kor színvonalán a felhozatalt. A rögzítés megszentségtelenítette azt, amit emberinek láthattam, láthattunk volna. Én még kilenc év alatt csak négyszer üvöltöztem. Most nincs róla kamera, de velük. Akinek az arc csak vaku és kazettacsere, az ide ne jöjjön, legyenszíves! Most van soha. Őket, az előadást azért kihoztam. Szabadok.
A néző jó. És nagyon kellene segíteni, mert tanácstalan. Minden tapsban, sütősben és hűvösben ott vert ennek a tanácstalanságnak a ritmusa. Nem azért, mert nem hitte, amit lát. Azért, mert nem látta, amit hisz, hitt, hinni szeretne. Nézte, s ezért a hálánk övé. Kicsit kevesebben. Mindenki befért. Akkor vissza. Oda, ahol kétszázan kinnmaradtak. Én nem tudom, hogyan, de szívesen elnézegetném, akár már jövőre is.
Mindenkinek,aki dolgozott is, ti színi-népségek a tapsomat, ti fesztivál-lelkek, teherautókon és helyszíneken, idegen nyelvekben és minden technikában és iroda és újság -- köszönöm szépen!
Merkusevnek pedig a rózsákat.
A szirmokat tovább bontjuk.
Röpülj hajóm.
Rajtad!