Fölgyütt az öreg pásztorember a régi zsinagóga legtetejibe, oszt a dévaj fiatal nagyságis uramék egybül köribe gyűltek néki, mert látták rajta nyomvást, hogy nem ám a püspökfalatjábul beszél. Ejsze vigadtak is az úrfiak meg a kisasszonkák azokba a téntába pottyantott bőregér gúnyájukba, hogy a jó öreg miket mond nékik. Jaj csakugyan ide s oda vótak az örömtül, mikor elővette a kalendáriomot, oszt abbul is felcsókolta az istenfiát a zsidók oszlopénak a tövibe! Én meg ahajt a sírülőbe gubbasztottam, oszt csudáltam igen az öreget, hogy milyen szépen adja. Majd kigyüttek a szemembül a könyvek, csak hát nemigen értettöm, amiket beszétt, mert amolyan tudós deák formába mondta, de nem ám úgy, ahogy a plébános úr mindég a szentmisén, hanem olyan csuda kacifántosan, hogy az ember a végin már nem is tudta, hogy fiú-é avagy leány. Becsűdőtt a pendelycsíkba oszt a fájintos mindenségtül a polcozat cudarul, elibe is nosza a derékaljnyi lasjtrom híre iránt a petrence! Hojoj, volt ám ott nagy vigóc, hogy még a burkustáncoltató öreganyám is föltámadutt a pince vackábul, oszt ropta a cickányos uramék kontyába istenesen. Osztán én mög igen ijedeztem már ezön, ejsz azért csak békikicskáttam a pózoncsálé végibe, hogy miféle ördögfonákja sipákol az öreg lódingjába búva. Hát látom, hogy a Léa meg a Ráhel nagyságis asszonyomék cumákojják a bíborpecsétös karikagyűrűjének a szögecsit, ejsze mondom az ördögét hogy a derót nem sajkolódik az ispán valagiba! Hajde cifrázzák az áristomba a legényök a torpetölci búcsúba menvést a baktányos zurkót! Flastromot pingáltak az elejibe, az orrába meg befútták a gyíksavót, hogy mindgyá kigyüjjön belőle az asszonyállatja! Oltoványbul nem iszejsz dunyhát, hát fölkapirgálja izibe az a bankót! A bukványos mezejirül elszíttuk a hajdú pókslambucát, a zsidókrul meg osztán nem is akarózott hutyogni a sápék rucungjába.