Két
ember, két zenebohóc. Szôke Szabolcs és Spilák
Lajos. Keménykalap és... cilinder. Faforgács és
limlomok közt. Nem tudni, honnan jöttek, hová mennek,
azt sem, hogy miért (sôt azt sem, jöttek-e, mennek-e
egyáltalán).
Várnak
valamire, vagy valakire? Elvesztettek valamit, vagy valakit? Kicsit fáradtak,
kicsit keserûek. Mindenesetre ha már így együtt
vannak, ha már más nem maradt számukra csak a halál
(mert mindent összevetve mi más maradt volna), akkor amíg
lehet, ahogy lehet, amivel lehet (cipôfûzôbe fûzött
damillal, síppal, dobbal, nádihegedûvel), zenélnek.
(És ehhez nô se kell). Nem szívességbôl,
hiszen a színház, sôt általában a mûvészet
nem szívesség (ezt már Thomas
Bernhard is megmondta), csak úgy..., mert ami a kezük ügyébe
akad, abból menthetetlenül hangszert csinálnak. És
ha már „felismerik" a hangszert bármiben, játszanak
is rajta. (Ehhez nô se kell.) Mégis Zene-Katasztrófa.
Nincs egy akasztófa, ahová a hurkolt kötelet tehetnék,
így aztán „kettejüknek kell a kötelességüknek
megfelelni".
„Csak maguknak
játszanak" mondják. Vagy mégsem? Ez csak bohóc-rafinéria?
Mert hiába ülnek háttal a nézôtérnek,
a szemük sarkából, az elôttük álló
tükörben mégiscsak fürkészik a közönséget.
Vagy mégsem? Csak képzeletben teszik? Nincs itt már
se nô, se nézô, se színház, se viola (pedig
violán nem minden hegedûs tud játszani). Csak vonó,
amivel viszont elhúzzák a nótájukat, meg a
közönségét is. Szóval nem olyan vidám
dolog a zenebohóc élete sem. Azt mondja egyikük,
az ellenállás élteti, az erôfeszítés.
Úgy tûnik, nem örömzenészek, de azért
a közönségnek öröm, hogy (és ahogy) zenélnek.
És még nevetni is lehet.
„Nincs meg
az ember zene nélkül".
Vonatkozó előadások:
Zene-Katasztrófa 07.31.21:00
|