Ültek a férfiak a ketrecben és föl voltak lógatva. Lógtak a férfiak fönn és ültek a ketrecben. A ketrec körül lányok álltak és nézték a férfiakat. Férfiak, akiket néztek és lányok, akik néztek. Néztek a nők és kiabáltak volna, de némák voltak és csak hintáztatták a testüket. Testüket hintázták előre hátra, hol közelebb a férfiakhoz, hol távolabb tőlük. Tőlük kellett volna, hogy várjanak valamit, pontosabban a lábuktól, illetve a talpuktól, egészen pontosan, ami poros volt, hideg homokszemek csillogtak a férfiak lábán. Lábán állt minden lány is, kétségtelen. Kétségtelen, hogy cipő nélkül álltak ők is, és a talpukba nekik is beleette magát a kosz, a szemét, a homok. Homok volt a foguk között, homokot rágtak és homokot köptek. Köptek és csikorgott a homok, amit kiköptek, miközben nézték a férfiakat, akik maguk is hintázni kezdtek, de nem volt elég a testüket hintáztatni, azaz rázni, de a nehéz ketrec is rázkódott, lengett velük és nem volt elég. Elég lehetett volna a csönd, amiben a lányok voltak. Voltak nézők is, akik nézték ezt és arra vártak, hogy történjen valami. Valami történt, mert a fiúk, azaz a férfiak kiáltozni kezdtek, éles, fejhangon való kiáltozás volt ez. Ez nem volt jó. Jó nekik esetleg még lehetett volna, de ezt nem tudhatták, akik nézték, mert erre való eligazítást nem kaptak a színészektől. Színészektől kellett volna kapniuk a megerősítést, mert mi mást várhatna a néző, mint ezt, ezt a mégoly hihetetlen és lehetetlen, ám működő valóságot, melynek előállítására kifejezetten a színészek képesek, akik nem csupán a kérdést, az elvárható és az összes lehetséges kérdést fölteszik végül, de még a választ is tudják. Tudják a lányok, hogy nekik is kellene tenniük valamit végül. Végül ők is kiáltozni kezdtek, aztán sírtak. Sírtak és a hajukat csapkodták és a hajuk a földig ért és a földön - ahonnan nem volt tovább - akkor a hajuk befejezte. Befejezte minden férfi és minden lány befejezte és befejezték a nézők. Nézők ültek ott. Ketrecben, felfüggesztve. Felfüggesztve a múló idő horizontális tengelyére, mert nem volt más tér csak a végeérhetetlen horizont, sík. Sík színház. Színház, ami nem született senki orra előtt, mert már sokkal azelőtt is volt és sokkal később is lesz. Lesz béke, mondták a férfiak és kiontották egymás belét, megforgatták a késeket, aztán letörölték a vért, enni kezdték egymás húsát, a lányokat nézték. Nézték őket. Őket akarták, erre ment ki a játék. Játék volt a valóságban a túlélésért folytatott eszement küzdelem. Küzdelem, ami adott időhatárok között eléri intenzitása maximumát, majd mindenki elmegy sört inni vagy aludni. Aludni azért nem azt jelenti, hogy levonni a küzdelem értékéből és némán megadni magunkat a sorsunknak. Sorsunknak, amelynek folytatásáról sem a fiúk sem a lányok nem tudhattak semmit abban a pillanatban, amikor a férfiak függtek mozdulatlanul egy vasrúdról lógatott ketrecben és a lányok nézték őket és ők is nézték a lányokat, ahogyan csak azok néznek, akik nem látnak már, mert nincsenek is és néztük ezt még ezzel együtt mi. Mi jogunk lehetne panaszra - ezek voltak Georg Büchner utolsó szavai.