Nehéz az amcsi asztronautáknak Thébában. Egyrészt a dögvész, másrészt az előadás. Csak sírni, sírni, sírni. A New York-i Modern Theatre of Myth (Mítosz Modern Színháza) azt írja Oidipusz című előadásáról, hogy ³futurikus beavatási szertartás a XXI század nézői számára". Azért komoly dolgokkal ne hülyéskedjünk, mert úgy maradunk. Nyakig a szarban, mint Halál az Átreideszekben.
A történetet ismerjük – aki nem, olvasson utána. Aki látta, és nem olvasott utána, az ezt látta: a színészek lassan és gyorsabban mennek, azután sokszor és sokáig állnak, a pechesebbek térdepelnek és leborulva merednek, elképesztően szenvedő arckifejezéssel. Időnként edényekből olajat (?) kennek magukra, egy muzsikus szintetizátoros melódiákat enged, kicsit dobol és csörget. Mindezt nagyon nem amerikaian, és nagyon nem európaian (és a többi kontinenshez sincs közük). Ahhoz, hogy ők és mi együtt zokogjunk, el kellett volna felejteniük az idegen sorstragédiát. Így kín csinálni, kín nézni.
 Azután hirtelen a hátunk mögé kerülnek, onnan mondják. ³Disz déj is jór fádör end mádör." Ülök a széken, nézek és hallgatok, ahogyan azt a színházban kell. Igyekszem nem feltenni a lábam az alacsony pódium szélére, nehogy megbotoljanak, pedig nagy a kísértés. És látom, hogy már sokan feltették a lábukat, elbotlott az egész, ma este nem lesz varázs.
Egy öreg rendező barátom mindig azt hajtogatta a társulatának: ³Gyerekek, ne lelkesedjetek – ez az amatőrök tulajdonsága. Dolgozzatok és imádkozzatok, célok nélkül. Ez kurva nehéz lesz, és elveszi a lelkesedéseteket. Így majd eléritek a lelkesültség fokát. Profik lesztek: szomorú, kemény, kiszámíthatatlan figurák. Bizony, mondom néktek, nahát." De ez egy kőkeményen optimista társaság, remekül beszélnek angolul, jelmezük igazi selyem, csipke, fátyol, bőr. Ezüst negyeddolárosokat ejtenek rézedényekbe.